Szakállmesék

Ma 46

2010-04-09T14:58:00.000+02:00

Ma született a bárány…46 évvel ezelőtt ezen a napon látta meg a napvilágot. Hosszú utat járt be és mind a mai napig nem tudja magáról, hogy mennyire szerethető ember. Nem tudja, hogy mekkora szíve van, hogy mennyien szeretik, szeretnék, ha közelebb engedné az embereket. Valamitől fél; fél a külvilágtól, fél az emberektől, talán saját csodálatos képességeitől, pedig ha csak egy borsószemmel több önbizalma lenne, a világot is megválthatná. Csodálatos ember, sokan félreértik, van, aki meg sem akarja érteni, mert csak a felszínt figyelik. Csak a szemét kell figyelni, abban minden benne van; az egész világ benne van. Minden ember jött valahonnan, ő is; minden ember tart valahová, ő is. Minden most kezdődik el, csak hinned kell benne, csak hinned kell magadban Macci! Nem sok az a 46 év, épp csak annyi, amennyinek érzed. Fiatal vagy, nagy gyerek vagy és a világ legszerethetőbb embere. Szeretlek téged; 46 évesnek szeretlek!

Ilyen volt 2009 vége

2010-01-07T20:37:00.001+01:00

Úgy tűnik, hogy komolyabb, eget rengető események hiányában egyelőre maradnak az összefoglaló mesék. Így történhet meg, hogy 2009 utolsó két hónapjának eseményeit a mai történet regéli el.

Szóval, Oli megérkezése után megszaporodtak a képkészítéssel töltött órák, csak kattogott a gép, Macci pedig szeretett modell lenni. Produkálta is magát, nagyokat nézett a saját mobil- kamerájába, hogy engem fotózzon és evett is, ami megfelelő témának bizonyult.

Fontosnak nem mondható esemény volt novemberben még az Allee megnyitója, amire Macci nem jutott el vidéki elfoglaltsága miatt, ezért utólag hédereltünk ebben az igazán kellemes plázában.

Voltunk az Apple boltban is és eldöntöttem, hogy a következő lakók egyike már a saját lakásban a cég által gyártott asztali gép lesz...hasonló méretben, mint ami a képen látható.

Bé és Dé Hollandiában tett túrája után megleptek egy ott nevelkedett amarillisz hagymával, ami a gondos kezeimnek köszönhetően szimbolikusan két óriás és gyönyörű bimbót tolt ki magából. A későbbi posztok folyamán az ő történetéről is szó fog esni azt hiszem.

A tél nekem mindig a szívem csücske, talán a születésnapom, talán a karácsony hangulata miatt is. 2009- ben sem maradhatott ki a Vörösmarty téri vásár, ahol Macci és barátnőnk útja a kifőzdékhez vezetett. Én nézelődtem volna, de az éhség szava szent.

Szépen lassan felkerültek az előkarácsonyi égők is a lakásban.

Aztán megérkezett az első hó.

Ami aztán brutális mennyiségben hullott alá pont a születésnapi buli napján, 19- én.

A buli? Nos...az év egyik legjobbjára sikeredett, minden önfényezés nélkül, a többiek állítása alapján. A kép persze nem tudja visszaadni a hangulatot, bár próbálkozik nagyon.

Eljött hozzánk is a szenteste. Nappal érkezett, 420 forintos, bár annál szebb műkarácsonyfát hozott, és elérkezett a pillanat, hogy ajándékként beköltözzön hozzánk Dödölle is.

A karácsonyi ünnepeket jól átgondolva, a lehetőségeinket is figyelembe véve mindketten a szüleinkkel töltöttük, de az esti webkamerázások és az átlagban kétóránként folytatott telefonbeszélgetések így is széppé tették a külön töltött ünnepet. Muszáj itt megemlíteni, hogy azt a gyönyörű és szép mennyiségű havat, amiben a születésnapi buliról hazafelé illumináltan még meg is feküdtünk, egy 25- én érkező szubtrópusi felhőszakadás mosta el, égzengéssel, földindulással. Globális felmelegedés, hurrá...

Szilveszter napján találkoztunk legközelebb, hogy egy ismételten éktelenül jó óévbúcsúztató buli részesei lehessünk barátnőnknél. Macci be is vásárolt trombitát, szerpentint…meg egy rózsaszín műhajat, ami aztán az este sztárja lett. Maccit pedig ezért a cselekedetéért hivatalosan is elnevezték Letíciának. Voltak más sztárok is az este alatt, egy rózsaszín nyuszi fül lett a második helyezett a sztárkellékek listáján, ami aztán ugyancsak mindenki fejét megjárta.

Így búcsúztattuk 2009- et, hogy aztán az elmúlt pár napban felgyorsuljanak az események. Új és újabb remények, 2010 idáig sok ötletet hozott, hogy miként és hogyan induljunk el a siker felé. De erről majd egy későbbi beszámolóban.

Mackóléptekkel, angyalszárnyakkal együtt, 2010-be

2009-12-31T13:00:00.000+01:00

Brumi és Maccii !

Születésnapra...

2009-12-14T20:12:00.002+01:00

Ez a nap róla szól! Egy csupa szív, reményekkel és szeretettel teli emberről! Aki még tud makacsul hinni az emberi tisztességgben és abban, hogy eredetileg mindannyian jónak születtünk le erre a világra! Egy olyan emberről, aki tele van még kételyekkel, de aki tudja és hiszi, nagy dolgok véghezvivője lesz ebben az életében! Egy irgylésre méltóan bölcs és csodálatos pasasról, akit én egyszerűen Kis Buddhának hívok és aki a mai napon, 30 évvel ezelőtt született!

Nagyon boldog születésnapot kivánok neked Brumi !

"Te sosem fogsz megöregedni.Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több. És Te attól még szebb leszel. Öreg csak az aki már nem érez semmit."

Erich Maria Remarque

Új családtag

2009-11-19T12:03:00.008+01:00

Jótét lelkű angyalok jóvoltából múlthét kedden beköltözött az életünkbe egy új családtag, mely Macci keresztelő szertartása után az Oli nevet kapta (jómagam kevésbé szeretem elnevezgetni a tárgyakat, de megértem az indíttatását). Oly régóta vágytam(-tunk) már rá, hogy megérkezzen, nagy álom teljesült! Gyönyörű, fekete és eszméletlen képeket lehet készíteni vele, egy Olympus E-420- as fényképezőgéppel.

A lehetőségek végre kitárulnak, olyanok, amiről nem is gondoltam volna, hogy ennyire lekorlátozódtak, mióta a régi Canon (szériahibás) gépem bemondta az unalmast. Olyan, mintha visszakaptam volna a fél karom, újra szemlélhetem a lencsén keresztül a világot, nagyon jó nekem.
Macci kezéből sem lehet kicibálni, így nem csak én örülök neki, úgy érzem :) ...

Képes beszámoló

2009-11-02T12:46:00.015+01:00

Egyszer volt, hol nem volt…és elmúlt a nyár, bár az idő nem telik. Nem mondhatnám, hogy rengeteg dolog történt velünk; leginkább mi történtünk egymással. Nem voltak eget rengetően különleges programok, a legtöbbször kettecskén, a saját galaxisunkban ücsörögve léteztünk, lassan 8 hónapja. A legszebb értelembe vett mélység az, aminek dimenzióit megtapasztalhatom rajta keresztül, magamból. Érzelmekből nem kell több ennél...
Mióta beköltözött „Hápi” teljesen a rabjaivá váltunk. Maccit sorozatfüggővé varázsoltam. Nem volt nehéz dolgom, csak be kellett mutatni, hogy mikért rajongom. Legutóbb az elmúlt hétvégén sikerült naprakésszé tenni a (sokak által utált) Grace Klinika 6. évadának legutóbbi részéig. De amikor kimozdultunk, akkor legalább lélekemelő programokat választottunk.

Ilyen volt az augusztus 20- i tűzijáték armageddon nélkül, viszont annál szebb kivitelezésben. Úgy látszik a készítők érezték, hogy ez lesz az első közös állami ünnepünk, mert mindent beleadtak.

Nagy sétákat is tettünk, mert költséghatékonyak vagyunk, és eközben sok érdekes dolgot lát az ember. Például egy másnak semmitmondó, számunkra 2 in 1 élményt egy Mini Cooper személyében, amin 79- es felirat van. Az előbbi Macci kedvence, utóbbi az én születési évemet takarja.
Voltunk Pál Utcai Fiúk (és Lányok) módjára a Füvészkertben egy kellemesen meleg kora őszi délutánon. A többiek almát loptak a fákról, én nem mertem, mert szabálykövető (beszari) vagyok. Kár, hogy negyedakkora terület maradt belőle, mint az eredeti méret…

Aztán úgy hozta az élet, hogy eljuthattunk Bécsbe is egy röpke délelőttre. Azt idáig is tudtunk, hogy nem lehet összehasonlítani a mi fővárosunkkal, mert nem ugyanazt élték meg, mint mi, de a különbség mára még szembetűnőbb. Én nem értem a magyarok belülről fakadó igényszintjének mértékét a szépségre. Tényleg ennyire alacsony?
Voltak fergeteges bulik is a korai tél beköszöntével, képek is készültek (úgy 200), melyről elég nehéz volt kiválogatni a két legtöbb történetet elmesélő képet. Arról, hogy mennyire mély a pohár feneke, és utána mennyire illuminált állapotba kerültünk, talán ezek beszélnek a legtöbbet.

Hirtelen gyorsasággal megjött a tél is,
mi meg téli álom helyett az ökörködést választottuk,
hogy aztán elérkezzünk a legutóbbi őszi szünetes, csendes október 23- i kirándulásunkhoz barátainkkal, a föld szív csakrájához. Elképesztően sejtelmes volt a ködös, langyos, ázott avar illatú túrán részt venni, szalonnát sütögetni és nagy dolgokat kívánni az elkövetkezendőkre a kívánság fára felkötött szalag hatékony, mágikus segítségét igénybe véve. Utólag is köszönet a szervezőknek és a résztvevőknek!
A fotó a fában alvó medvéről pedig nem véletlen. Eljött a téli álom ideje, de remélhetőleg nem számunkra most, hogy végre a kitárulkozás és az önmegvalósítás vágya ennyire erősen jelen van az életünkben. Ez a nagy változások ősze…

A bocs neve : Pavilion HáPi

2009-08-13T20:23:00.004+02:00

Egy meglehetősen hosszú és viharokkal teli időszak után egy sokkal vidámabb hír házunk tájáról !
Örömmel tudatom minden barátunkkal , hogy hosszú és kitartó teremtő vajúdásunk gyümölcseként,megszaporodtunk !Eggyel ismét többen vagyunk a tegnapi nap óta !
Mindentudó médiacenterünk, a vagány gömbölyded kis Pufi mellé végre megérkezett HáPi ,az új családtag !Az igazság az,hogy Brumival már régóta és nagyon vártunk egy ilyen jóképű bocs megérkezésére !...És az élettől ismét visszaigazolást kaptunk ....! "Csak" erősen kell vágyni az áhított dolgokra ,és előbb vagy utóbb a vágyakból ,kézzel fogható,megtapintható fizikai valóság válik !

Mire tanítanak a vadludak ?

2009-07-28T18:28:00.004+02:00

Tények, amelyeknek talán nem vagyunk tudatában...

1. tény

Minden egyes madár szárnycsapása a következő madár számára olyan légmozgást teremt, amely emelő hatású.
A "V" alakban való repülés az egyedül való repüléshez képest a csapat repülési kapacitását 71 %-kal növeli.
Tanulság: azok az emberek, akik egy irányban haladnak és az együttlét érzését osztják meg egymással, gyorsabban és könnyebben jutnak el céljaikhoz, mivel egymás "emelő" hatását használják.

2. tény

Ha egy vadlúd kiesik a csapatból, azonnal megérzi a légellenállást és gyorsan visszatér a helyére, hogy újra támaszkodhasson a többiek szárnycsapásának erejére.
Tanulság: ha csak annyira vagyunk értelmesek, mint a vadludak, együtt maradunk a csapattal, azokkal, akik tudják, merre megyünk, elfogadjuk a segítségüket és magunk is segítséget adunk másoknak.

3. tény

Ha a vezérlúd elfárad, hátramegy és egy másik lúd veszi át a helyét az élen.
Tanulság: kifizetődő a nehéz feladatokban váltani és megosztani a vezetést. Az emberek, akár a ludak, erősen függenek egymás készségeitől és képességeitől, és külön-külön birtokosai tehetségnek, erőnek, amit a bennszülött kultúrák úgy neveznek: jó, igaz és szép.

4. tény

A vadludak a csapatban hangos gágogással bátorítják az elől haladókat a sebesség fenntartására.
Tanulság: biztosnak kell lennünk abban, hogy a gágogás ott hátul bátorítás és nem valami más. Ahol a különleges teljesítményt jutalmazzák, a produkció sokkal magasabb. A gágogás minősége adja a bátrak erejét, hogy szívvel-lélekkel kiálljanak valami mellett.

5. tény

Ha egy ludat lelőnek, vagy beteg, vagy sebesült, ketten kiválnak a csapatból, hogy kövessék és segítsenek, ha lehet. Addig maradnak mellette, amíg újra repülni képes, vagy elpusztul. Azután visszatérnek a csapatukhoz, vagy egy másikhoz.
Tanulság: ha legalább annyi jó érzés van bennünk, mint a ludakban, kitartunk egymás mellett, nemcsak akkor, amikor erősek vagyunk, hanem a nehéz időkben is.

Fáj!

2009-07-23T15:27:00.002+02:00

Értetlenül állok a jelen pillanatban kialakult helyzet előtt és annyira fájnak azok a dolgok, amik történtek, hogy azt semmilyen földi szó nem tudná megfelelően kifejezni. Rá kell jönnöm, hogy én egészen máshogy állok hozzá az élet dolgaihoz, mint mások. Azt gondoltam, hogy az az őszinte és helyes viselkedés, melyben az ember megpróbálja a lehető legjobbat és legtöbbet adni a környezetében levő összes embernek a szülőktől elkezdve a szerelmén át a barátaiig. Az segít majd abban, hogy ezt kapja vissza önkéntelenül is. De úgy tűnik, ebben a társadalomban ez nem akar működni, mert hiába próbál az ember mindenkivel jót cselekedni, valakinek, valakiknek valami sohasem jó. Itt mindig mindenki jobban tudja, hogy neked hogyan kell élni, mit kell helyesen csinálni, hogy a dolgok „jól működjenek és a boldogság felé vezessenek”. Mindezt úgy, hogy közben senki sem boldog maradéktalanul.
Szóval, fáj minden, ami most körülvesz, mert úgy éreztem idáig, hogy mindent megtettem annak érdekében, mindig megpróbáltam úgy formálódni a külső vélemények figyelembevételével, hogy „jobb ember legyek”, de még így sem jó. Fáj, hogy míg én így cselekedtem, néhányan zokszó nélkül viselkednek úgy, ahogy nekik tetszik, ha valami nekik nem tetszik. Mégis, milyen hozzáállás ez?
Azt mondjuk egymásra, hogy barátok vagyunk, hogy szeretjük egymást, mert olyan szálak kötnek össze, ami az egymástól idegen embereket nem. Ha a barátság őszinte, el lehet mondani bármit a másiknak, meg lehet osztani az aggályainkat, mert tudjuk, ha igazán a barátunk, az első reakció után ugyanúgy fog szeretni minket. De sajnos ez nem mindig működik így, mert vannak olyan szabályok az életben, amit ha túllépünk, romba dőlhet minden. Ilyen íratlan szabály például az, amit jobb esetben nem szegünk meg: amikor a barátunknak szerelme, társa lesz az életben, de ezt a másik, idegen embert annyira nem tudjuk befogadni a valóságunkba, hogy minimum megkérdőjelezhető stílusban kötünk bele minden szavába, amit csak kiejt a száján. És pláne nem vezet odáig az ellenszenvünk, hogy a másik ember édesanyját szidalmazzuk annak jelenlétében. Mondom, nem fordul elő ez, amennyiben legalább a barátunk felé van némi tisztelet és szeretet.
Én mindig olyan ember voltam, aki megpróbált túllépni a saját korlátain, ellenszenvén a barátja szerelmével kapcsolatban, ha volt ilyen, és azt az ember is a tőlem telhető lehető legnagyobb szeretettel és elfogadással megközelíteni, mert számomra, ha a barátság igazán fontos, akkor tudtam, hogy el kell fogadnom és tisztelnem a barátom döntését, választását. És az is biztos, hogy soha nem kezdtem el az ellenszenvemet a világba kikiáltani, kibeszélni, megbeszélni, a barátom társára csak a felszínt súroló, elítélő, megítélő, ítélkező, pejoratív szavakat használni. Mindezt persze úgy, hogy az ellenszenvből fakadóan, nemhogy megismerni nem akartam sosem, hanem még csak meg sem próbáltam emberi hangon megkérdezni tőle, hogy „hogy vagy?”…mert nem érdekelt igazán, hogy milyen a másik, azt eldöntöttem magam és tudom és ez változtathatatlan. Persze lehet azzal visszavágni, hogy „te is osztod őt”, csak ezzel az a probléma, hogy én miközben „osztom” őt, eszmét cserélek, és nem az a célom, hogy bebizonyítsam, hogy a másik unintelligens.
Én azt tapasztaltam, hogy amikor felnő az ember és szerelmes lesz, netalán több szerelmen is átesik, őszinte érzelmek esetén érzi, hogy ha a társát bántják, akkor az ugyanannyira, ha nem jobban tud fájni, mint a bántott társnak. Ezt tudni kell felmérni a bántó személynek, és az őszinte, szereteten, megértésen alapuló barátságnak meg kell adni azt a tiszteletet, hogy túllépünk magunkon a barátunk, a barátságunk érdekében. Tudni kell túllépni és nem meghozni, rákényszeríteni azt a döntést a barátunkra, hogy azért, mert képtelenek vagyunk túllépni önmagunkon, nem csak a nem szeretett személyt, hanem annak társát, a mi igaz barátunkat is kiírtjuk a társaságból, társaságunkból. A legszörnyűbb az egészben, hogy ez a döntés meghozatott, ami bennem sajnos rengeteg kérdést vet fel: ha valaki képes erre, akkor mennyire igazi a barátság? Tényleg arról szól, amiről gondoltuk, hogy szól? Vagy el kell fogadni, bele kell törődni és észre kell venni, ha valaki meghoz egy olyan döntést, amiben tudja, hogy sokkal kevesebbet fog a barátjával találkozni, akkor is hosszú ideig úgy, hogy a fájdalom a viselkedése miatt bennünk marad, és az idővel gyógyuló seb is sokszor és véresen felszakadhat, akkor a barát sem biztos, hogy annyira fontos volt a másiknak?
Nem kell persze senkit sem szeretni, erre nem kötelezhető senki, de a feketén és a fehéren kívül vannak még árnyalatok. Nem kell szeretni mindenkit, de felszínes véleményt alkotva kikezdeni sem. Van arany középút is, amit érdemes lett volna választani, mert a barátomat legalább szeretem és tisztelhetem annyira, hogy nem akarok neki fájdalmat okozni. Csak azért bántani a barátom szerelmét, mert ki tudja valójában milyen okokból fakadóan ellenszenves, illetve azt gondolni, hogy nekem jogom van ahhoz, hogy ne kelljen elviselnem semmit, amit nem akarok, vitatható dolog. Utalva a monológom elejére, ha nekem változnom kell mindig és el kell fogadnom jelen esetünkben, mert ez megváltoztathatatlan tény, hogy nem lehet mindenkit ugyanannyira szeretni, ráadásul mindezt a kinyilvánított ellenszenvvel együtt, amit tanúsítanak a társammal szemben, akkor az is el kell fogadni, hogy én vitatom ennek az ellenszenvnek valódi megalapozottságát, megfelelő ismeretek, információk és következetes, minden részletre kiterjedő „tényfeltárás” hiányában. És ezek a tényfeltárások szerintem legalább annyira fontosak az emberi kapcsolatokban, mint bárhol máshol. Mert egy másik emberi lényről van szó, jelen esetünkben egy barát szerelméről, még csak nem is egy ugyancsak meghurcolt idegenről.
Most, sokadik személyként Laci volt terítéken, pont ez teszi még fájdalmasabbá a helyzetet. És pont attól válik ennyire, a sírást többször kikényszerítő fájdalommá, mert az egyik legjobb barátom irányából jön ez az extrémen durva viselkedés, ismét. És nem áll össze a kép a fejemben…szeretet, harag, fájdalom, legyőzöttség és csalódottság érzése vegyül egyszerre. A szeretetre rátelepednek ezek a súlyos terhek, amit mivel nem vagyok guru, nem tudom, hogy hogyan kezeljek. Hogyan nézzek a másik szemébe, mikor azt érzem, hogy megbolondulok a fájdalomtól? Mosolyogni nem megy. Hogyan kell ilyenkor viselkedni? Mert ezt nem tanították meg az iskolában.

Rendezzük a teret

2009-07-16T12:58:00.015+02:00

A barátnőnk jóvoltából felügyeletünkre bízott kis lakás elég ramaty állapotban volt, és ha apró léptekkel is, de szépen kezd átalakulni, otthonosabbá válni. Szerencsére Laci is benne van minden lakberendezést érintő dologban, így a múlt hétvége megint a rendezgetéssel telt.

Én már mondtam neki, hogy nem szeretnék úgy viselkedni, mintha itt laknánk, hiszen a rám bízott feladat nem erről szólt, de mivel ez az egyedüli helyszín, ahogy egyelőre megélhetjük a szerelmet, önkéntelenül is vágyom rá, hogy rendbe tegyem/tegyük az előző lakó által csúfosan lelakott lakást, kitakarítsunk, rendezkedjünk, szebbé tegyük azokon a hétvégéken, amikor ott vagyunk.

Másik óriás projekt a sütő kitakarítása után az ágy rendbehozatala volt, amit az előző lakó annyira leamortizált, hogy csak a szentlélek tartotta egyben. A jó öreg fűrész segített abban, hogy használhatóvá tegyük ismét.

A képeket is át kellett helyezni azokra a helyekre, ahol a retkes faliszőnyegek voltak. Miután este sikerült a szög beverését kivitelezni, meg is kaptuk az alsó szomszédtól az ablakból kikiáltva, hogy: „felmegyekkiszopodafaszom”...a riadalom után elgondolkodtunk azon, hogy ez a stílus minek köszönhető vajon?! Egyértelműen hibáztunk, de azért mégis...van ennek kulturáltabb módja is. Nem minősíteném!

Aztán úgy gondoltam, hogy halált megvető bátorsággal hozzányúlok a hitelkártyán található összeghez és elmegyünk az Ikeába kiegészítőkért. Röpke két óra alatt rengeteg osztás, szorzás után végül igen kedvezményesen jutottunk hozzá az alapjáratban ágytakarónak szánt, általunk függönynek használt tört fehér, mediterrán hatást keltő anyaghoz, a széjjelhasznált fotelek eltakarásul szolgáló világoskék plédekhez és B. jóvoltából kapott párnákra való piros huzatokhoz.

Az otthonosság érzetéhez hozzátartoznak a növények is, így az egyik este virágültetéssel telt, mikor a hivatalos nevén kukacvirág palánták, leánykori nevén szobafutókának hívott, egyesek által mára már „prolivirágnak” nevezett futónövény daraboknak adtunk új lehetőséget a növekedésre.

Egészen új hatása lett a lakásnak, a régi negatív energiák sem annyira erősek már, egyre barátságosabb érzetet kelt.

Megvolt közös életünk első tűzijátéka is a Bem rakpartról nézve a Francia utcabál jóvoltából. Bár voltunk már a Lánchídon is a kirakodóvásáron, azért ezen az éjszakán megnéztünk ismét. Egészen különleges hatása volt. Már- már elhittük, hogy egy normális országban élünk.

Sajnos vagy nem, de a lakber folyamat most hétvégén parkoló pályára kerül, mivel úgy hozta a sors, hogy a Balaton, egyéb kirándulások, vízbe csobbanások és grillparti hív minket ki a 8.kerületből. Azt hiszem, most nem bánom!

Összefoglalva

2009-07-10T11:27:00.006+02:00

Ma vagyunk 4 hónaposak Macciival, mármint megegyezés szerint, mivel ekkor váltottuk azt a nevezetes, őszinteségre alapuló levelet. Szóval 4 hónap. Azt mondják ez még nem idő, de úgy repült el ez is, hogy észre sem vettem. És még mindig ugyanaz a láng. Nem múlik, fejlődik, növekszik, tisztább, őszintébb. Napról napra…

Az elmúlt két hétben is annyi minden apróság történt, hogy nehéz összefoglalni. Talán a legfontosabb külsőség, hogy beköltözött hozzánk Pufi. Így neveztük el az egyik Őrangyalunk segítségével a kiscsaládunkhoz érkezett tagot. Pufi nagyon aranyos, kicsi, fekete, néha hangos, néha csendes, néha a szobában pihen, néha a konyhában üvölt. Nagyon szeretjük őt, a kis hordozható tévédévédéempéhárom lejátszót. Végre nem csak a csend van a lakásban, ott van velünk Pufi és folyamatosan adja magából a hangot. És mi meg nagyon szeretjük, infantilis módon még köszönünk is neki, sőt, puszit is dobtunk már neki a lakásból kilépve, hisz minden tárgynak lelke van!

Ismét volt részünk hihetetlen viharokban, olyanokban, amilyen azon a nevezetes augusztus 20- án volt. Szerencsére lakásból figyelve, ahogy a szél szaggatja az ablakot és olyan mennyiségű eső esik, ami becsorog a szigetelésen. Mi meg Macciival csak fotóztunk, videóztunk, hogy jól megörökítsük az utókornak. Ez már valószínűleg kóros nálunk :D...Remélem Maccii majd felpakolja valamelyik videót!

Vannak még nagy sétálások, hogy karban tartsuk magunkat, és persze, hogy kevesebbet kelljen költeni a BKV jegyre. Múlt hétvégén megtekintettük a Lánchídon található kirakodóvásárt a közel 40 fokban, mindezt a 8.kerületből gyalog indulva, majd utána lesétálva a budai oldal rakpartján, hogy a Döbrentei téren találkozzunk H- val. Visszafelé végül a busz maradt, de így kellett lennie, mert látnunk kellett, ahogy a Ferenciek terén egy okostojás vezető áthajt a buszsávba és belerohan egy rendőrautóba. Hogy mi van az emberekkel?!

Voltunk moziban is, lehet, hogy nem a legkifinomultabb filmet választottuk, nem a Művészbe mentünk, így sajnos maradtunk tudatlanok a világ dolgaival kapcsolatban. Gyermek lelkem a Transformersre vágyott, első közös mozi élményként ez kerül be a történelem könyvünkbe. Egyébként jó volt, sok kritikával ellentétben nekem nagyon tetszet, de hát én már csak egy nagy óvodás vagyok.

És voltak óriástakarítások is a hálalakásban, mivel az előző lakó olyan körülményeket hagyott maga után, amit a legmerészebb álmaimban, a legvadabb horrorfilmben sem láttam. Így kerülhetett sor, hogy múlthét csütörtökön 4 órányi hideg zsíroldós súrolás és kirepedezett kezek után végre megszabadítottuk a sütőt ezeréves mocskától. Elméláztunk picit az emberi igénytelenségen...

És vannak óriás, világmegváltó beszélgetések az élet dolgairól. Egyszer Szepes Mária azt mondta, hogy „kell, hogy a párok ne csak a vajas kenyérről tudjanak beszélgetni”. Nálunk ez megvan, sőt, a vajas kenyér szerű témák messze elkerülnek bennünket. Én nem is értem igazán, hogy honnan jön ennyi szó belőlem, amikor sosem voltam nagydumás. Ez most mégis más, téma témát vált és a reggelből egyszer csak éjszaka lesz. Hogy ilyet még sosem éltem meg senkivel, az is biztos.

Az óriás, két mackónak éppen elegendő, Anuták jóvoltából előkészített, csak a sütés fáradalmait magunkra vállaló fejedelmi vacsorák sem maradhatnak ki.

Most is készülőben vagyok, délután ismét Macciitájm, a hétvége a miénk!

Összekötve

2009-06-26T11:23:00.012+02:00

Mióta az eszemet tudom, rajongom a viharokért (mint ahogy a katasztrófafilmekért is); amikor felém kúszik valami szupercella feketébe hajló színeivel, vészjósló morajlásával, lélegzetelállító villámaival, a kifutószéllel, az esőfüggönnyel, gyermeki rajongás vesz erőt rajtam.
Mikor a Twister című filmet láttam elhatároztam, hogy szívemhez közelálló foglalkozás volna a viharvadászat, de mióta átéltem a nevezetes augusztus 20- i budapesti vihart és szó szerint az életemet mentettem, már nem tartom ennyire viccesnek az ilyen helyzeteket. Kellő alázattal, inkább szobából figyelem. Ilyenkor előkerül a fotómasina és a memóriakártya tárhelyét teljesen kihasználva csak kattintgatok lelkesen.
A tegnapi vihar attól vált különlegesebbé, mint a többi, mert Macciival egész végig telefonon beszéltünk és közvetítettük egymásnak a legújabb történéseket. A vihar, ami felénk tartott akkora volt, hogy végül elérte Esztergomot is, a villanások, villámok pedig Budapesttől Esztergomig láthatóak voltak. Mint az óvodások mondogattuk: „most is, most is, láttad?”

Sosem gondoltam volna, hogy van még egy annyira lökött ember, mint én, aki ilyenkor teljesen kizárja a külvilágot és nagy szemekkel csodálkozik rá az égre. De Maccii ilyen, így röpke két órán keresztül másról sem beszéltünk, mint a felettünk történő eseményekről. Mint valami láthatatlan összeköttetés, úgy kapcsolt össze minket minden egyes villámlás és egyáltalán nem éreztem a közel 50 km- es távolságot közöttünk, mert együtt voltunk, egymással beszélgettünk, egy vihart néztünk, egy villámlást láttunk. Kerek volt az este!

Viharvadász mackók

2009-06-26T09:35:00.008+02:00

Tegnap este Brumi izgatottan hívott ! Nagy dolgok vannak készülőben odafent !Az égiek ismét meg akarják mutatni nekünk , hogy valójában ki is a bolygó valódi ura ! Nehogy már abban a téves és álságos tudatban leledzünk idelent , hogy mi !!!
Mind a ketten -gyerekkorunk óta- valami mágikus csodálattal figyeljük az eget viharok közeledtével. Én a mai napig nem találok erre magyarázatot , persze lehet, hogy nem is kell ! Valószínűnek tartom, hogy egyszerűen lenyűgöz a természet ereje ...valamint az, hogy matematikai pontossággal a helyére teszi az egómat a földi létben ...!
A technikának ... allelúja... gyakorlatilag úgy követhettük végig a vihar menetét , együtt, hogy Brumi valójában budai lakásuk erkélyén kattogtatta fotómasináját illetve kamerázta az eseményeket , én meg itthon , jó 40 kilométerrel északabbra , a két erkély között , fülemen a mobillal,oda -vissza nyargalva hallgattam lájv a beszámolóját ! Mit mondjak , óriási élmény volt !!! :D Köszi Edison a lehetőséget !!!
Néhány kép ugyan annak a viharfelhőnek a széléről kb. este 20 óra körül , ami abban az időben még Brumiék felett tombolt , majd egy mobillal készített videó , két órával későbbről , már a fölöttünk erejét megvillantó természetről !

Online 18 ...

2009-06-25T15:43:00.005+02:00

Szóval nem hittem a szememnek amikor tegnap délután éppen az egyik bejegyzést szerkesztve az online számlálóra tévedt a tekintetem ! Csak pislogtam nagyokat meglepetésemben ! Gyorsan aktiváltam a tálcán szundító "Snag it" programot, hogy lekaphassam és boldogan mutathassam, szokásos esti skype beszélgetésünkön Bruminak, ezt a számomra mindenképpen meglepő de örömteli képet !

Vizuális plezsörök ...

2009-06-24T16:50:00.015+02:00

Mint általában a "normálisok" , úgy meglepő de mi is "csak úgy" éljük az életünket . Ugyan azokat az örömöket adják meg nekünk az adott pillanatok mint a klasszikus párkapcsolatban élő társainknak.Ezek a plezsörök lehetnek kézzel tapinthatóak,megfoghatóak ,ugyanakkor "szimpla" vizuális élményként is manifesztálódhatnak , főleg , ha Róla szólnak !
Néhány a pillanattól elragadott és örökre képbe foglalt szekundum...

Gyertyafényben :

Játék a tűzzel :

Napfestmény :

Két cigi :

...folyt köv...!

Esőrajzok ...

2009-06-24T12:24:00.006+02:00

Enyhe telünk van mostanában . Nem ?
Ilyenkor még a lábujjaink is ragaszkodnak a takaró alá , hát még a többi .... ! Nem tudom mások hogy vannak ezzel, de mi kimondottan tudunk örülni az ilyen lakásba parancsoló júniusi napoknak is ! Ezek a nagybeszélgetős , kávé melletti közös spirituális kalandozásos napok ugyanolyan frenetikus élményeket tudnak okozni számunkra , mint egy corvin tetős electro party vagy akár a baráti kőr szokásos szombat esti kajás-filmnézős kultestjei . Semmiképpen sem szeretnék ismételten az "közémelyítés" hibájába esni , ezért most nem is használnék "csöpögösenszirupos" szavakat,....profánul tehát , így éldegéljük meg hétköznapjainkat , szeretetben ... szerelemben,... együtt .
Még májusban , egy ugyanilyen ,szürke esőszemetelős szombat délutánon került a kezünkbe egy írd és mond kábé 6*14 centis ,olyan egyik oldalán öntapadós kis jegyzettömb, meg egy golyóstoll . Mindenféle konkrét cél nélkül , csak úgy elkezdtem firkálgatni az ilyenkor szokásos kis , évek óta nem gyarapodó rajzocskáimat , egy nyuszifejet...elefántot hátulról ( ez a kedvencem ), meg egy ágyat melyről négy (természetesen férfi ) láb lóg ki félre nem érthető pózban . Nagyjából egyébként ennyi a portfólióm ... !
Harmadik szösszenetem befejezése után felnéztem Brumira , aki közben bajsza mögött somolyogva figyelte idétlenkedésemet, majd hirtelen elhatározásból megkértem, dermedjen mozdulatlanná , mert portrét szeretnék készíteni róla . Önbizalomtól dagadó keblekkel , egy golyóstollal meg az imént említett méretű lapocskával fogtam hozzá a "mű" elkészítéséhez ,ami negyed óra elteltével megszületett !

Íme :

Természetesen az egész projecthez csak annak bevállalása árán kezdhettem hozzá, hogy modellt ülve , Brumi is elkészítheti a saját portréját , rólam!

Hát tessék :

Távol álljon tőlem bármiféle önfényezés , de be kell vallanom egészen kiválóra sikeredett a két kép ! Azt azonban el kell ismernem - kíváncsiabbak figyelem - , Brumi rajza közelebb áll a valósághoz mint az én karcolatom , ami nem tudta teljes valójában visszaadni macikölyök igazi szépségét !
Időközben ájszkáfévá hűlt feketénk utolsó cseppjeinek kortyolgatása után , konstatálva az eső szakadatlan intenzitását , meg azt, hogy már a Bazilika is elbújt a szürke esőfüggöny mögé , jókedvű elégedettséggel visszacsoszogtunk,be... egyenesen a jótékony melegséget nyújtó takaró alá , az ágyba ...

Apró nüanszok

2009-06-18T15:32:00.001+02:00

Az embereknek gyakran fel sem tűnik, hogy a nap mint nap megkapott és átélt apró rezdülések, hangulatok, gesztusok, pillantások, nyelvezet és hanglejtés mennyire mélyen beleivódik a zsigereikbe, a lelkükbe, a szívükbe, ha párkapcsolatban élnek. Hogy az ezek által kapott töltet mennyi energiával vértezi fel őket a mindennapi tevékenységekhez.

Vannak időszakok, amikor ezek nem adatnak meg és akarva, akaratlanul, de lassan hozzászokunk a nélkülözéshez, ha nincsen szerelmünk, és gyakran el is felejtjük, hogy milyen is párban élni. Ilyenkor nem vágyunk tudatosan ezekre az apróságokra, maximum tudat alatt. Ilyenkor nem látunk rá arra, hogy mi is az, ami igazán hiányzik, aztán amikor egyre határozottabban kezd mocorogni ez a negatív érzés a szívünkben, egy idő után ez a megérteni akarás elvezet a tudáshoz: „most már igazán jó volna a társam mellett megélni a pillanatokat.”

És egyszer eljön, megjelenik, ott van és régi ismerősként köszönt ránk az elfeledett érzés: „ez az, amit kerestem!” Szépen lassan újra bekúszik a „szeretlek” szó a szótárba és ráérzünk mérhetetlen mély jelentésére, megtapasztaljuk a hiány rég nem érzett fájdalmára, beköltözik a mindennapokba a másik lénye. Csak nézni a másikat, akinek mosolyától kiderül az ég, hallani a másikat, akitől ismerősen csengenek a mondatok, mintha ezerszer hallottuk volna már azt a hangot; érinti a másikat és bizsergés költözik az ujjainkba, gerincünkbe, lepkék pedig a gyomorba. Vékony, már-már gyermeki hangon kommunikálunk egymással, és csak érezzük, hogy megszakad a szívük, annyira kedvessé válik a másik.

Apró nüanszok ezek, mégis felépítenek egy egész életet. Észre sem vesszük és olyan, mintha eggyé válnánk a másikkal, mintha a másik én lennék. Hozzászokunk, de ha kellő tisztelettel és alázattal közelítünk ezekhez az érzésekhez, a társunkhoz, megkapjuk a lehetőségét, hogy rálássunk az örök szerelem titkára.

Fölfelé

2009-06-18T15:29:00.001+02:00

„Ne gondold, hogy azért, mert ezer lépést tettél előre, egyet is tettél fölfelé.”

Olvasható a felirat a Budai Irgalmasrendi Kórház folyosójának falán. Itt ülök Édesanyám mellett, várunk a rutinműtétjére. Csöpög az infúzió és minden cseppel közelebb kerülünk a pillanathoz, mikor nyitják a kórterem ajtaját, meztelenre vetkőztetik és tovább gurítják a rettegett műtő felé.

Érdekes hatása van ezeknek a másodperceknek is, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fontosnak fogom érezni valamikor, hogy jelenlétemmel, kezének simogatásával támogassam egy ilyen valóban félelmetes helyzetben.
Itt van még egy fiatal hölgy is, akit férje kísért, de ki tudja milyen okból, nem maradt vele. Biztos megvan az oka, de mégis szomorú. Ilyen helyzetben tényleg nem marad más, mint kényszeredetten beszélgetni az amúgy tényleg kedves nővérekkel, hiszen csak ők maradnak, akik kapaszkodót jelentenek, ők hozzák meg a viszonylagos nyugalmat a mosolyukkal.

De a nyugtatótól elkábult emberek mégis magányosan fekszenek ágyaikban. Manapság csoda számba megy, ha valaki mellett ott lehet a hozzátartozója is. Mindenki rohan, dolgozik, szalad, dolgozik valahol, hogy a napi betevőre vagy ennél többre is fussa, és közben a szerelem, a családtag, a barát, az ismerős egyedül marad a félelmeivel; és csak gondolkodik az életén, hogy hol ronthatta el, mit csinálhatott rosszul, ami végül ebbe a fertőtlenítőszagú ágyba kényszerítette.

Hálás vagyok a sorsnak vagy magamnak (?), ki tudja minek, de mindennek, hogy ezekben a nehéz pillanatokban megadatott a lehetőség, hogy szabad lehessek és itt legyek vele, aki ugyanúgy fogta a kezemet, mikor lázasan fetrengtem az ágyamban.
Szomorkodom is keveset, hogy mi lesz, ha Lacinak vagy nekem úgy adódik, hogy az elfojtásainkból fakadó betegségeinket hasonló módon kell kivágatni a testünkből. Szerencsére pár napon belül megvalósíthatóvá válik, hogy regisztrált élettársként egymás mellett lehessünk, ha a így alakul, csak azt nem tudom, hogy mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a nővérek, ápolók, orvosok, a kórteremben fekvő betegek és hozzátartozóik ne nézzenek ferde szemmel, amikor megfogom a kezét vagy öleléssel, ne adj isten csókkal szeretném támogatni és eloszlatni a félelmeit.

Hova ez a nagy rohanás? Miért fontosabb néha, hogy a pénzt keressük ahelyett, hogy szerettünk mellett -akinek szüksége van ránk-, a szeretetet és a biztonság érzését adhatjuk meg és ugyanezekre találhatunk rá? És miért olyan nehéz elfogadni a legtöbb embernek, hogy a szeretet a szerelem és a törődés más, de ugyanolyan szép formáját lássák?
Felfelé élni? Azt hiszem ezeknek a gondolatoknak a megértése és átélése elősegítheti ezt!

Családi csomag

2009-06-18T15:25:00.002+02:00

Ezen a héten jött el a napja, hogy végre elintéztük a családi csomag kedvezményt a telefonon. És, hogy miért fontos ez? Nem is értem, hogy mi tartott idáig, hiszen bőven 10 ezer forintot megspórolunk fejenként per hónap. Gazdasági világválság ide vagy oda, tudom, hogy nem szabadna így hozzáállni a helyzethez, hiszen, ha követem azt a spirituális gondolatmenetet, hogy az élet, a saját világunk olyanná formálódik, mint amit képzelünk róla, akkor a spórolás, mint olyan, spórolást vonz magához. Sokkal nehezebb viszont jó érzéssel elkölteni a pénzt úgy, hogy az ember nem aggódik a jövője miatt.

Két olyan ember pedig, aki hajlandó nélkülözni addig, amíg meg nem valósul a nagy álma, álmuk, hogy a saját útjukat járva, maguk határozzák meg, hogy miért és mennyit dolgoznak, pláne érdekessé teszi a helyzetet. Én már képtelen volnék más szekerét tolni, képes lennék viszont a sajátomat, és ha az út az, hogy ez sok lemondással jár, akkor vállalom. Szerintem Laci is, bár ő gyakrabban ad hangot annak, hogy ez a helyzet ilyen formában nem mehet tovább. „Szép és jó, hogy az ember vágyik, vágyakozik, de addig is meg kell élni valamiből”. Én meg ilyenkor fejhangon közlöm vele a korábban tanultakat: „...először a gondolat van, amihez a megfelelő időben megérkezik a megvalósításhoz szükséges segítség...”

És valóban, eszméletlenül nehéz úgy kiállnia az embernek saját magáért, hogy közben az egész világ képes ellene fordulni, vagy legalábbis azt állítani, hogy „bolond vagy”. Ameddig egyedül voltam, vagyis a szüleimmel, de társtalanul, sokkal könnyebb volt abból a pár ezer forintból megélni, megvenni a napi betevő cigit, amire a pénzt takarításból szereztem, de ahogy megismerkedik az ember a szerelemmel, ez az állapot már nem tartható. Egyre több igény kerül előtérbe, egyre több vágy van a közös programokra, élményekre, amit ebből a pénzből már nem lehet finanszírozni.

Isteni segítség és támogatás érkezett egy baráton keresztül, aki megkért, hogy ügyeljek a lakására, mert külföldön él, így együtt tudunk lenni. Az alap megvan, és erre kellene építkezni, mint ahogy teszik ezt azok, akiknek rendszeres jövedelme van. Ám ezek az emberek bele sem gondolnak, hogy milyen égető szükség lehet egy jó serpenyőre, szappanra, takaróra és párnára, sőt a mára már alapvető szükségletnek számító rádióra, tévére, számítógépre vagy akár a telefonálás lehetőségére. Ha ezek nincsenek, egész hamar megtanulható, hogy hogyan kell tisztelni ezeket a kényelmet elősegítő eszközöket és szolgáltatásokat. Merthogy nekünk ilyenek egyelőre nincsenek; egy hideg, esős, szomorkás délutánon Laci segítségért fohászkodott az egyik barátjánál, hogy kölcsönkérjen egy tévét, megkaptuk, hogy „Minek vagyunk ilyen pixelcuppantak?! Mert ilyenkor jó csak úgy együtt lenni. Bújjunk össze és jó lesz nekünk!”...nos, így is van. Összebújunk és jó nekünk. Megtapasztaltuk, hogy csak erre van lehetőség és valóban kivitelezhető, szerethető és jó állapot így leledzeni, de valljuk be őszintén: a párunkkal olykor sokkal jobb egy film nézése közben az ágyban egymáshoz bújva bealudni…Nem hiszem, hogy mondjuk ez olyan nagy dolog volna, mégis hajlamosak az emberek elfelejteni a jómódjukban, hogy értékeljenek ilyen apróságokat.

Úgyhogy örülök most ennek az apróságnak! Telefonfüggők vagyunk? Mondhatnák akár ezt is, mint ahogy Édesanyám is megkérdezte, hogy „miről lehet annyit beszélni?”… Lehet, sőt, még annál is többet, a szerelemhez ugyanis hozzátartozik a folyamatos kommunikációra való vágy. Mint ahogy a közös programokra, a kimozdulásokra, az eseményekre, a tévére, a számítógépre, a harmonikus emberi életre.

100 boldog nap ...

2009-06-18T12:23:00.002+02:00

Pontosan 100 nappal ezelőtt Március 10 .-én történt ! Egyik napról a másikra , teljesen váratlanul, a semmiből ,betoppant az életembe egy csodálatos ember ,egy gyönyörű férfi.... akire amióta letisztult az identitás bennem , vágytam ! A NON PLUS ULTRA MACIKÖLYÖK ! Száz napja időt és teret váltva ,egy teljesen más galaxisban élem meg napjaimat . Mámor ... szerelem...boldogság van ! Ugyanazon frekvencián rezgő gondolatainkkal , egymás tükörképeként tökéletesen kiegészítve a másik szellemiségét lebegünk egy önálló , privát dimenzióban! Óriás beszélgetések...emelkedett csendek...mély szemkontaktok...megható sírások...eget rengető nevetések . Titokban erre vágyakozunk mindannyian ! Ki erőtlenül, ki pedig megaenergiákat magából kiengedve a világegyetem végtelenjébe , hogy az az univerzumból már alkotó erőként visszatérve megteremtse a bennünk élő vágyakat, számunkra!
Nekünk ... nekem sikerült ! Hálát adva a Jóistennek ...és egy picit önmagamnak is !

Ő az én csodám ...

2009-06-18T08:12:00.004+02:00

Egy inkább feszült hangulatú,mint jókedvű pride után vegyes érzelmekkel indultunk a hivatalos afterparty-ra , amit akkor utoljára a Buddha Beach-en tartottak meg. Odabent a terep feltérképezése az egyik bárpultnál kezdődött. Első korsó édelweiszes körünket alig kezdtük meg, mikor Z. megkocogtatva könyökömet az egyik bejárat felé mutatott : „ Figyeld, ott van Zs. és Manó! Odamegyünk köszönni? „ - Nem tudom kiben milyen folyamatok szoktak beindulni, ha meghallja … AZT … a nevet, akiről már szinte mindent tud, olyan sok jót hallott róla , de személyesen még nem volt szerencséje … HOZZÁ … ? Bennem az ilyen, hirtelen heves szívdobogással kísért szájpadlásra tapadó nyelvszárazságot idéz elő ! –

Z. felé fordulva , kissé megszeppenve a …LEHETŐSÉGTŐL…, préseltem át fogaim között a választ : „ …persze …miért is ne …? „

Ahogy megindultunk feléjük, már az első pillanatokban éreztem, hogy olyan találkozásban lesz részem, mely gyökerestül és alapjaiban fogja megváltoztatni az életemet! Fogalmam se volt mikor fog ez bekövetkezni , de már akkor tudtam, hogy új időszámítás következik!
Ahogy közeledtünk feléjük, szinte tapintható módon szűkült be a minket körülvevő tér.Az addig hangszórókból bömbölve áradó zene is egyre halkabbá szelídült , az embermassza egy apró molekulává zsugorodott.Egy szűk folyosón találtam magam , utolsó lépteimet már néma csendben,egyedül tettem meg … FELÉ … ! Csak ...Ő …volt ott, meg én…! Majd egy kéz nyúlt felém ….” Hello….TIBI „ ! Remegő térdekkel ,visszavonhatatlanul és végérvényesen zuhantam abban a pillanatban azokba a szemekbe … az arcba …. a mosolyba …! Egy őrült és fékezhetetlen érzés kerített hatalmába ! Természetesen illemtudóan bemutatkoztam én is , majd csevegni kezdtünk . Milyen gonosz is a sors …, vagy talán így kellett történnie ? Én ,Zs.-vel , míg TIBI néhány lépéssel odébb Z.-vel .Három méter választott el csak Tőle , de az életemet odaadtam volna , ha mellettem lett volna ! Közel másfél óra telt így el ! Elemi vágyat éreztem arra , hogy hallhassam a hangját …hogy hozzám beszéljen ... hogy közben a szemébe nézhessek ,de én csak hallgattam Zs.-t , és közben le se tudtam venni a szememet Róla …!
Ez szinte napra pontosan két éve történt …!

Vannak az életnek olyan megélt másodpercei, amire ha évekkel később gondol vissza az ember, akkor döbben rá a nagy igazságra! Sorozatosan próbáknak vagyunk kitéve , de ezeket az akadályokat saját magunk gördítjük ki magunk elé ! Egyes tanítók szerint szükségünk van ezekre , mert egy olyan spirituális fejlődési folyamatot tudunk ezen próbatételek által saját magunknak generálni amiből, ha olykor szenvedések , fájdalmak árán is de csak mi kerülhetünk ki győztesként ! Éljük az életünket, emberek kopogtatnak be kapuinkon, aztán először résnyire majd szélesebbre tárva a szívünket befogadjuk az érzelmeket. Ezek akár mélyebbé is válhatnak, és akkor azt hisszük megérkezett az igaz boldogság a másik személyében. Együtt vagyunk, együtt élünk… belenyalunk a másik fagyijába, szeretkezünk együtt sírunk és nevetünk! Évek telnek… telhetnek el így, és közben folyamatosan ott érzed legbelül a hiányt. Ez nem biztos, hogy mindenkiben tudatosul, de mégis úgy élünk meg alapjában csodálatos dolgokat, hogy valamitől mégsem teljesen gömbölyű az élmény. Elkezdünk kutatni saját múltunkban a miértekre választ keresve, hiszen sejtjük… a NAGY IGAZSÁG, bennünk van! Ebben az útkeresésben aztán valami arra késztet, hogy új fába vágd a fejszéd! Hátha ez segít!

Bennem idén januárban fogalmazódott meg a gondolat egy saját blog írására. Kicsit félve, mivel abszolút tapasztalatlan vagyok ezen a területen, de izgalommal, vegyes önbizalommal kezdtem hozzá. Kezdeti bátortalan lépéseimet meglepően sok érdeklődő olvasó figyelte, miközben én is felfedeztem egy eddig számomra teljesen ismeretlen új világot, a blogger társadalom „személyében”! Minden nappal más és más érdekes blogra találtam a világhálón, míg egy márciusi napon rá nem bukkantam „Bear Cub” naplójára. Érdeklődve kezdtem el olvasni a legutolsó bejegyzést, ami annyira megtetszett mind egyéni stílusa, mind tartalma miatt, hogy megpróbáltam egy megjegyzést küldeni a szerzőnek. Mivel láttam, hogy előttem már voltak kommentek, így adta magát , hogy én is a bogokban szokásos formula szerint küldjem el mondandómat . Ám hiába szerettem volna – TUDOM,A KARMÁNK AKARTA ÍGY – ez többszöri próbálkozás után sem sikerült ! Mivel mindenképpen tudatni akartam volna a véleményemet vele , nem maradt más hátra , mint egy mail küldése. Másnap délelőtt meg is érkezett a válasz melynek olvasása közben furcsa , rég nem érzett bizsergést éreztem szívtájékon. Majd mikor ezt olvastam :
„Egyébként pedig nagyjából "ismerjük" egymást, ugye tudod!?” , robbant a felismerés és bontakozott ki lassan egy kép lelki szemeim előtt, egy rég nem látott , barátságos,férfias szakállas arc ,mosolygó szemekkel … meg egy titkon annyira , de annyira el nem felejtett hangfoszlány emléke : „hello …TIBI”…!
…És innentől kezdve nem volt már megállás ! Tökéletesen ráhangolódva egymás frekvenciájára, működésbe léptek az energiák, és napokon áttartó monumentális szótengerekből és érzelemhullámokból, régóta magunkba temetett vágyakból, álmokból, megteremtettünk magunknak egy saját… privát galaxist! A mi KÖZÖS UNIVERZUMUNKAT! Nem öt nap, valójában… két év kellett ahhoz, hogy életfonalaink eggyé váljanak!…Március 10 ! A… NAGY IGAZSÁG napja, egy olyan közös út kezdete, mely a VÉGTELENBE TART!
A szkeptikusok úgy tartják, nincsenek csodák!
Én nem tartozom közéjük ! Csak hinni kell… és a vágyak valósággá válnak! Én már megbizonyosodtam róla… !...Ő AZ ÉN CSODÁM.....!!!

Találkozás

2009-06-17T22:45:00.000+02:00

Azt hiszem eldőlt az érzelmi életem jövője még két évvel ezelőtt az akkori, jóformán atrocitásmentes Pride felvonulás záróeseményén, a hajdani Buddha Beach- en. A pontos időpontot sajnos már nem tudom felidézni, 2007 nyara, mikor az élet vagy a saját teremtésem játékaként betoppant az életembe Laci. Ha lehet az mondani sokként ért az antré, mert soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaki ennyire azt a férfitípust fogja képviselni, amit lelki szemeim előtt, mint vágykép láttam már korábban. Ott volt, szép volt, művészi pontossággal, részletesen megalkotott álomarccal, nagy, átható, szeretet árasztó, meleg barna szemeivel, észvesztő szakállal, lazán, baseball- sapkában, atlétában, rövidnadrágban. Becammogott az életembe, ahogy a mackók szokták… a párjával…és, mivel az illetőt ismertem már korábbról és valamiféle barátság is volt közöttünk, a „hihetetlen nagy szerencséje van, hogy rátalált erre a férfira, miért nem én voltam az” gondolatfolyam kesernyés ízével a számban, a figyelmemet inkább eltereltem Laciról. Nem akartam sosem belepiszkítani senki kapcsolatába, így a figyelemelterelés rendkívül hatásos volt. Elkönyveltem, hogy Ő másé, a barátomé, házinyúlra nem lövünk. Csak a szemem sarkából figyelt a bennem élő kisördög. Nagyon jó megfigyelő ám, minden részletre emlékszik. A mozdulatokra, a hangra, még arra is, hogy a közelében töltött pár órában majdnem egy egész zacskó szotyit tüntetett el. Mással, a barátnőmmel beszélgetett és hagytam, hogy lekösse a figyelmét, még ránézni sem mertem. Csak hallgattam némán a párját, ahogy áradozik a szerelmük tisztaságáról. Csendesen, de nem is tudtam volna összetett mondatokat kinyögni a számon egyrészt, mert neki jó a beszélőkéje, másrészt sokkal inkább lekötötte a teljes energiámat az, hogy hogyan ne vegye észre egyikük sem, hogy minden porcikámmal Lacira figyelek. Hiába hazudtam, hogy nem érdekel, csak utólag fedeztem fel, hogy a buli végeztével barátnőmnek áradozok róla, aztán a többi barátomnak, majd mindez szépen lassan el is felejtődött, ahogy múltak a hetek.

Nyilván más dolgunk volt. A lemondás sokat segít az embernek, hogy végül bevonzza azt, amire valójában vágyik. Nem foglalkoztam vele, mert nem lehetett. Ő másé, én pedig tisztességes embernek tartom magam. Be kellett járnom a saját utam, fel kellett fedeznem, hogy mire, kire is vágyom igazából. Az önsegítő, spirituális könyvek sokasága, melynek tudásanyagát úgy szippantotta be az agyam, mint valami szivacs, hihetetlenül sokat segített ebben. Szerettem volna jobban megismerni magam és mivel semmi másban nem találtam a megoldást, a feleletet a kérdéseimre csak itt, lehorgonyoztam a „minden rajtunk múlik” kegyetlenül nehéz, de annál több választ adó „vallásánál”. Mára már tudom, hogy minden, ami körülvesz, azért van úgy, mert én akartam. Bárki más hibáztatása az engem ért sérülésekért tévút. Minden, a legrosszabb helyzet is engem szolgál, így nem volt annyira nehéz egyedül lenni és az egyedüllétben felfedezni, hogy azért kell, azért szükséges ez az állapot, mert csak ilyen helyzetekben tudom megfogalmazni, hogy mit is akarok igazából. Ha zajlanak az események, körülvesznek emberek, nincs időm önmagammal törődni. Fejlődni akartam? Megkaptam. Magány kellett a társ megtalálásához. Mint ahogy nélkülözés és pénztelenség kell ahhoz, hogy az ember felfedezze a belső gazdagságot, amiből a külső kézzel fogható papír is fakad, de ez más téma.
Nem volt könnyű, de annak a gondolatnak és vágynak a mantrázása, hogy az „igazival szeretnék találkozni végre, aki mellett szerelemben, szeretetben, boldogságban, gazdagságban és egészségben élhetem le az életemet” úgy tűnik hatásos volt. Sőt, az emberről, akivel ezt megélhetem, valahol a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy hogyan fog kinézni. Egy mackó bőrbe bújtatott értelem és érzelem.

Az időpont, amikor Ő (ismét) elérkezett az életembe 2009. Március 10. Hogy mi kellett hozzá a hinni tudáson kívül, azt sajnos nem tudom megmondani. Egyik pillanatról a másikra történések sokasága vett körül, ami mind arra ösztönzött, hogy blogot indítsak. Akkor nem tudtam, hogy miért, mára már tudom, hogy ennek egyik velejárója az volt, hogy ezen az úton keresztül találhatok rá Lacira. Felfedeztem, hogy ő is vezet egy blogot, régi „ismerősként” üdvözölve egymást levelezésbe kezdtünk; és a két évvel ezelőtt félelemből elhanyagolt beszélgetés ezen a fórumon indult útjára. Csak beszélgettünk, mindenről és bennem napról napra erősebb volt az érzés, hogy rátaláltam valamire, ami nagyon hiányzott. Apróságok sokasága arra engedett következtetni, hogy talán a két évvel ezelőtt még „álomkapcsolatnak” nevezett együttlétük az ismerősömmel, merőben más formát öltött. Nem tudom, hogy ez vagy esetleg az vezetett ezen a napon a „színvallásomhoz”, hogy éreztem, nem tarthatom magamban újabb két évig, hogy tetszik nekem, de az ártatlannak szánt „tetszel nekem” kijelentésre váratlan, eget rengető, sírásra kényszerítő válasz érkezett: „te is nekem”. A folytatás pedig már történelem. Szerelem első látásra, olvasásra, hallásra, látásra, látásra, látásra. Mikor nincs kérdés csak válasz van. Őt kerestem, őt kutattam, rá vágytam; és eljött, amikor eljött az ideje. Meglepő és mind a mai napig fel nem fogott állapot, amikor megtörténik az emberrel mindaz, amire egész életében vágyott. Automatikusan történik minden. Ha két ember egymásnak van teremtve, együtt vannak és minden odáig tartó élethelyzet megváltozik, elmúlik és a helyébe egy új, közös galaxis alakul. Ekkor nem kérdés, hogy a másik mellett dönt az ember, kilépve azokból a helyzetekből, amik már nem szolgálják az egyensúlyt. Így történhetett meg, hogy Laci döntött és azóta együtt vagyunk. Nem volt várakozás, mert ha az ember érzi, hogy valami, valaki igazán vonzza, akkor a félelmeit át tudja lépni. Ez van most, ez vagyunk most, együtt, ezért a közös blog; hogy sose feledjük mindazokat az apró dolgokat, amik a nem létező idő homályában, az emlékezet megkopásában hajlamosak elveszni.