Értetlenül állok a jelen pillanatban kialakult helyzet előtt és annyira fájnak azok a dolgok, amik történtek, hogy azt semmilyen földi szó nem tudná megfelelően kifejezni. Rá kell jönnöm, hogy én egészen máshogy állok hozzá az élet dolgaihoz, mint mások. Azt gondoltam, hogy az az őszinte és helyes viselkedés, melyben az ember megpróbálja a lehető legjobbat és legtöbbet adni a környezetében levő összes embernek a szülőktől elkezdve a szerelmén át a barátaiig. Az segít majd abban, hogy ezt kapja vissza önkéntelenül is. De úgy tűnik, ebben a társadalomban ez nem akar működni, mert hiába próbál az ember mindenkivel jót cselekedni, valakinek, valakiknek valami sohasem jó. Itt mindig mindenki jobban tudja, hogy neked hogyan kell élni, mit kell helyesen csinálni, hogy a dolgok „jól működjenek és a boldogság felé vezessenek”. Mindezt úgy, hogy közben senki sem boldog maradéktalanul.
Szóval, fáj minden, ami most körülvesz, mert úgy éreztem idáig, hogy mindent megtettem annak érdekében, mindig megpróbáltam úgy formálódni a külső vélemények figyelembevételével, hogy „jobb ember legyek”, de még így sem jó. Fáj, hogy míg én így cselekedtem, néhányan zokszó nélkül viselkednek úgy, ahogy nekik tetszik, ha valami nekik nem tetszik. Mégis, milyen hozzáállás ez?
Azt mondjuk egymásra, hogy barátok vagyunk, hogy szeretjük egymást, mert olyan szálak kötnek össze, ami az egymástól idegen embereket nem. Ha a barátság őszinte, el lehet mondani bármit a másiknak, meg lehet osztani az aggályainkat, mert tudjuk, ha igazán a barátunk, az első reakció után ugyanúgy fog szeretni minket. De sajnos ez nem mindig működik így, mert vannak olyan szabályok az életben, amit ha túllépünk, romba dőlhet minden. Ilyen íratlan szabály például az, amit jobb esetben nem szegünk meg: amikor a barátunknak szerelme, társa lesz az életben, de ezt a másik, idegen embert annyira nem tudjuk befogadni a valóságunkba, hogy minimum megkérdőjelezhető stílusban kötünk bele minden szavába, amit csak kiejt a száján. És pláne nem vezet odáig az ellenszenvünk, hogy a másik ember édesanyját szidalmazzuk annak jelenlétében. Mondom, nem fordul elő ez, amennyiben legalább a barátunk felé van némi tisztelet és szeretet.
Én mindig olyan ember voltam, aki megpróbált túllépni a saját korlátain, ellenszenvén a barátja szerelmével kapcsolatban, ha volt ilyen, és azt az ember is a tőlem telhető lehető legnagyobb szeretettel és elfogadással megközelíteni, mert számomra, ha a barátság igazán fontos, akkor tudtam, hogy el kell fogadnom és tisztelnem a barátom döntését, választását. És az is biztos, hogy soha nem kezdtem el az ellenszenvemet a világba kikiáltani, kibeszélni, megbeszélni, a barátom társára csak a felszínt súroló, elítélő, megítélő, ítélkező, pejoratív szavakat használni. Mindezt persze úgy, hogy az ellenszenvből fakadóan, nemhogy megismerni nem akartam sosem, hanem még csak meg sem próbáltam emberi hangon megkérdezni tőle, hogy „hogy vagy?”…mert nem érdekelt igazán, hogy milyen a másik, azt eldöntöttem magam és tudom és ez változtathatatlan. Persze lehet azzal visszavágni, hogy „te is osztod őt”, csak ezzel az a probléma, hogy én miközben „osztom” őt, eszmét cserélek, és nem az a célom, hogy bebizonyítsam, hogy a másik unintelligens.
Én azt tapasztaltam, hogy amikor felnő az ember és szerelmes lesz, netalán több szerelmen is átesik, őszinte érzelmek esetén érzi, hogy ha a társát bántják, akkor az ugyanannyira, ha nem jobban tud fájni, mint a bántott társnak. Ezt tudni kell felmérni a bántó személynek, és az őszinte, szereteten, megértésen alapuló barátságnak meg kell adni azt a tiszteletet, hogy túllépünk magunkon a barátunk, a barátságunk érdekében. Tudni kell túllépni és nem meghozni, rákényszeríteni azt a döntést a barátunkra, hogy azért, mert képtelenek vagyunk túllépni önmagunkon, nem csak a nem szeretett személyt, hanem annak társát, a mi igaz barátunkat is kiírtjuk a társaságból, társaságunkból. A legszörnyűbb az egészben, hogy ez a döntés meghozatott, ami bennem sajnos rengeteg kérdést vet fel: ha valaki képes erre, akkor mennyire igazi a barátság? Tényleg arról szól, amiről gondoltuk, hogy szól? Vagy el kell fogadni, bele kell törődni és észre kell venni, ha valaki meghoz egy olyan döntést, amiben tudja, hogy sokkal kevesebbet fog a barátjával találkozni, akkor is hosszú ideig úgy, hogy a fájdalom a viselkedése miatt bennünk marad, és az idővel gyógyuló seb is sokszor és véresen felszakadhat, akkor a barát sem biztos, hogy annyira fontos volt a másiknak?
Nem kell persze senkit sem szeretni, erre nem kötelezhető senki, de a feketén és a fehéren kívül vannak még árnyalatok. Nem kell szeretni mindenkit, de felszínes véleményt alkotva kikezdeni sem. Van arany középút is, amit érdemes lett volna választani, mert a barátomat legalább szeretem és tisztelhetem annyira, hogy nem akarok neki fájdalmat okozni. Csak azért bántani a barátom szerelmét, mert ki tudja valójában milyen okokból fakadóan ellenszenves, illetve azt gondolni, hogy nekem jogom van ahhoz, hogy ne kelljen elviselnem semmit, amit nem akarok, vitatható dolog. Utalva a monológom elejére, ha nekem változnom kell mindig és el kell fogadnom jelen esetünkben, mert ez megváltoztathatatlan tény, hogy nem lehet mindenkit ugyanannyira szeretni, ráadásul mindezt a kinyilvánított ellenszenvvel együtt, amit tanúsítanak a társammal szemben, akkor az is el kell fogadni, hogy én vitatom ennek az ellenszenvnek valódi megalapozottságát, megfelelő ismeretek, információk és következetes, minden részletre kiterjedő „tényfeltárás” hiányában. És ezek a tényfeltárások szerintem legalább annyira fontosak az emberi kapcsolatokban, mint bárhol máshol. Mert egy másik emberi lényről van szó, jelen esetünkben egy barát szerelméről, még csak nem is egy ugyancsak meghurcolt idegenről.
Most, sokadik személyként Laci volt terítéken, pont ez teszi még fájdalmasabbá a helyzetet. És pont attól válik ennyire, a sírást többször kikényszerítő fájdalommá, mert az egyik legjobb barátom irányából jön ez az extrémen durva viselkedés, ismét. És nem áll össze a kép a fejemben…szeretet, harag, fájdalom, legyőzöttség és csalódottság érzése vegyül egyszerre. A szeretetre rátelepednek ezek a súlyos terhek, amit mivel nem vagyok guru, nem tudom, hogy hogyan kezeljek. Hogyan nézzek a másik szemébe, mikor azt érzem, hogy megbolondulok a fájdalomtól? Mosolyogni nem megy. Hogyan kell ilyenkor viselkedni? Mert ezt nem tanították meg az iskolában.
