Mackóléptekkel, angyalszárnyakkal együtt, 2010-be

Brumi és Maccii !

Születésnapra...

Ez a nap róla szól! Egy csupa szív, reményekkel és szeretettel teli emberről! Aki még tud makacsul hinni az emberi tisztességgben és abban, hogy eredetileg mindannyian jónak születtünk le erre a világra! Egy olyan emberről, aki tele van még kételyekkel, de aki tudja és hiszi, nagy dolgok véghezvivője lesz ebben az életében! Egy irgylésre méltóan bölcs és csodálatos pasasról, akit én egyszerűen Kis Buddhának hívok és aki a mai napon, 30 évvel ezelőtt született!


Nagyon boldog születésnapot kivánok neked Brumi !

"Te sosem fogsz megöregedni.Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több. És Te attól még szebb leszel. Öreg csak az aki már nem érez semmit."

Erich Maria Remarque

Új családtag

Jótét lelkű angyalok jóvoltából múlthét kedden beköltözött az életünkbe egy új családtag, mely Macci keresztelő szertartása után az Oli nevet kapta (jómagam kevésbé szeretem elnevezgetni a tárgyakat, de megértem az indíttatását). Oly régóta vágytam(-tunk) már rá, hogy megérkezzen, nagy álom teljesült! Gyönyörű, fekete és eszméletlen képeket lehet készíteni vele, egy Olympus E-420- as fényképezőgéppel.


A lehetőségek végre kitárulnak, olyanok, amiről nem is gondoltam volna, hogy ennyire lekorlátozódtak, mióta a régi Canon (szériahibás) gépem bemondta az unalmast. Olyan, mintha visszakaptam volna a fél karom, újra szemlélhetem a lencsén keresztül a világot, nagyon jó nekem.
Macci kezéből sem lehet kicibálni, így nem csak én örülök neki, úgy érzem :) ...

Képes beszámoló

Egyszer volt, hol nem volt…és elmúlt a nyár, bár az idő nem telik. Nem mondhatnám, hogy rengeteg dolog történt velünk; leginkább mi történtünk egymással. Nem voltak eget rengetően különleges programok, a legtöbbször kettecskén, a saját galaxisunkban ücsörögve léteztünk, lassan 8 hónapja. A legszebb értelembe vett mélység az, aminek dimenzióit megtapasztalhatom rajta keresztül, magamból. Érzelmekből nem kell több ennél...
Mióta beköltözött „Hápi” teljesen a rabjaivá váltunk. Maccit sorozatfüggővé varázsoltam. Nem volt nehéz dolgom, csak be kellett mutatni, hogy mikért rajongom. Legutóbb az elmúlt hétvégén sikerült naprakésszé tenni a (sokak által utált) Grace Klinika 6. évadának legutóbbi részéig. De amikor kimozdultunk, akkor legalább lélekemelő programokat választottunk.

Ilyen volt az augusztus 20- i tűzijáték armageddon nélkül, viszont annál szebb kivitelezésben. Úgy látszik a készítők érezték, hogy ez lesz az első közös állami ünnepünk, mert mindent beleadtak.

Nagy sétákat is tettünk, mert költséghatékonyak vagyunk, és eközben sok érdekes dolgot lát az ember. Például egy másnak semmitmondó, számunkra 2 in 1 élményt egy Mini Cooper személyében, amin 79- es felirat van. Az előbbi Macci kedvence, utóbbi az én születési évemet takarja.
Voltunk Pál Utcai Fiúk (és Lányok) módjára a Füvészkertben egy kellemesen meleg kora őszi délutánon. A többiek almát loptak a fákról, én nem mertem, mert szabálykövető (beszari) vagyok. Kár, hogy negyedakkora terület maradt belőle, mint az eredeti méret…

Aztán úgy hozta az élet, hogy eljuthattunk Bécsbe is egy röpke délelőttre. Azt idáig is tudtunk, hogy nem lehet összehasonlítani a mi fővárosunkkal, mert nem ugyanazt élték meg, mint mi, de a különbség mára még szembetűnőbb. Én nem értem a magyarok belülről fakadó igényszintjének mértékét a szépségre. Tényleg ennyire alacsony?
Voltak fergeteges bulik is a korai tél beköszöntével, képek is készültek (úgy 200), melyről elég nehéz volt kiválogatni a két legtöbb történetet elmesélő képet. Arról, hogy mennyire mély a pohár feneke, és utána mennyire illuminált állapotba kerültünk, talán ezek beszélnek a legtöbbet.

Hirtelen gyorsasággal megjött a tél is,
mi meg téli álom helyett az ökörködést választottuk,
hogy aztán elérkezzünk a legutóbbi őszi szünetes, csendes október 23- i kirándulásunkhoz barátainkkal, a föld szív csakrájához. Elképesztően sejtelmes volt a ködös, langyos, ázott avar illatú túrán részt venni, szalonnát sütögetni és nagy dolgokat kívánni az elkövetkezendőkre a kívánság fára felkötött szalag hatékony, mágikus segítségét igénybe véve. Utólag is köszönet a szervezőknek és a résztvevőknek!
A fotó a fában alvó medvéről pedig nem véletlen. Eljött a téli álom ideje, de remélhetőleg nem számunkra most, hogy végre a kitárulkozás és az önmegvalósítás vágya ennyire erősen jelen van az életünkben. Ez a nagy változások ősze…

A bocs neve : Pavilion HáPi

Egy meglehetősen hosszú és viharokkal teli időszak után egy sokkal vidámabb hír házunk tájáról !
Örömmel tudatom minden barátunkkal , hogy hosszú és kitartó teremtő vajúdásunk gyümölcseként,megszaporodtunk !Eggyel ismét többen vagyunk a tegnapi nap óta !
Mindentudó médiacenterünk, a vagány gömbölyded kis Pufi mellé végre megérkezett HáPi ,az új családtag !Az igazság az,hogy Brumival már régóta és nagyon vártunk egy ilyen jóképű bocs megérkezésére !...És az élettől ismét visszaigazolást kaptunk ....! "Csak" erősen kell vágyni az áhított dolgokra ,és előbb vagy utóbb a vágyakból ,kézzel fogható,megtapintható fizikai valóság válik !

Mire tanítanak a vadludak ?

Tények, amelyeknek talán nem vagyunk tudatában...

1. tény

Minden egyes madár szárnycsapása a következő madár számára olyan légmozgást teremt, amely emelő hatású.
A "V" alakban való repülés az egyedül való repüléshez képest a csapat repülési kapacitását 71 %-kal növeli.
Tanulság: azok az emberek, akik egy irányban haladnak és az együttlét érzését osztják meg egymással, gyorsabban és könnyebben jutnak el céljaikhoz, mivel egymás "emelő" hatását használják.

2. tény

Ha egy vadlúd kiesik a csapatból, azonnal megérzi a légellenállást és gyorsan visszatér a helyére, hogy újra támaszkodhasson a többiek szárnycsapásának erejére.
Tanulság: ha csak annyira vagyunk értelmesek, mint a vadludak, együtt maradunk a csapattal, azokkal, akik tudják, merre megyünk, elfogadjuk a segítségüket és magunk is segítséget adunk másoknak.

3. tény

Ha a vezérlúd elfárad, hátramegy és egy másik lúd veszi át a helyét az élen.
Tanulság: kifizetődő a nehéz feladatokban váltani és megosztani a vezetést. Az emberek, akár a ludak, erősen függenek egymás készségeitől és képességeitől, és külön-külön birtokosai tehetségnek, erőnek, amit a bennszülött kultúrák úgy neveznek: jó, igaz és szép.

4. tény

A vadludak a csapatban hangos gágogással bátorítják az elől haladókat a sebesség fenntartására.
Tanulság: biztosnak kell lennünk abban, hogy a gágogás ott hátul bátorítás és nem valami más. Ahol a különleges teljesítményt jutalmazzák, a produkció sokkal magasabb. A gágogás minősége adja a bátrak erejét, hogy szívvel-lélekkel kiálljanak valami mellett.

5. tény

Ha egy ludat lelőnek, vagy beteg, vagy sebesült, ketten kiválnak a csapatból, hogy kövessék és segítsenek, ha lehet. Addig maradnak mellette, amíg újra repülni képes, vagy elpusztul. Azután visszatérnek a csapatukhoz, vagy egy másikhoz.
Tanulság: ha legalább annyi jó érzés van bennünk, mint a ludakban, kitartunk egymás mellett, nemcsak akkor, amikor erősek vagyunk, hanem a nehéz időkben is.

Fáj!

Értetlenül állok a jelen pillanatban kialakult helyzet előtt és annyira fájnak azok a dolgok, amik történtek, hogy azt semmilyen földi szó nem tudná megfelelően kifejezni. Rá kell jönnöm, hogy én egészen máshogy állok hozzá az élet dolgaihoz, mint mások. Azt gondoltam, hogy az az őszinte és helyes viselkedés, melyben az ember megpróbálja a lehető legjobbat és legtöbbet adni a környezetében levő összes embernek a szülőktől elkezdve a szerelmén át a barátaiig. Az segít majd abban, hogy ezt kapja vissza önkéntelenül is. De úgy tűnik, ebben a társadalomban ez nem akar működni, mert hiába próbál az ember mindenkivel jót cselekedni, valakinek, valakiknek valami sohasem jó. Itt mindig mindenki jobban tudja, hogy neked hogyan kell élni, mit kell helyesen csinálni, hogy a dolgok „jól működjenek és a boldogság felé vezessenek”. Mindezt úgy, hogy közben senki sem boldog maradéktalanul.
Szóval, fáj minden, ami most körülvesz, mert úgy éreztem idáig, hogy mindent megtettem annak érdekében, mindig megpróbáltam úgy formálódni a külső vélemények figyelembevételével, hogy „jobb ember legyek”, de még így sem jó. Fáj, hogy míg én így cselekedtem, néhányan zokszó nélkül viselkednek úgy, ahogy nekik tetszik, ha valami nekik nem tetszik. Mégis, milyen hozzáállás ez?
Azt mondjuk egymásra, hogy barátok vagyunk, hogy szeretjük egymást, mert olyan szálak kötnek össze, ami az egymástól idegen embereket nem. Ha a barátság őszinte, el lehet mondani bármit a másiknak, meg lehet osztani az aggályainkat, mert tudjuk, ha igazán a barátunk, az első reakció után ugyanúgy fog szeretni minket. De sajnos ez nem mindig működik így, mert vannak olyan szabályok az életben, amit ha túllépünk, romba dőlhet minden. Ilyen íratlan szabály például az, amit jobb esetben nem szegünk meg: amikor a barátunknak szerelme, társa lesz az életben, de ezt a másik, idegen embert annyira nem tudjuk befogadni a valóságunkba, hogy minimum megkérdőjelezhető stílusban kötünk bele minden szavába, amit csak kiejt a száján. És pláne nem vezet odáig az ellenszenvünk, hogy a másik ember édesanyját szidalmazzuk annak jelenlétében. Mondom, nem fordul elő ez, amennyiben legalább a barátunk felé van némi tisztelet és szeretet.
Én mindig olyan ember voltam, aki megpróbált túllépni a saját korlátain, ellenszenvén a barátja szerelmével kapcsolatban, ha volt ilyen, és azt az ember is a tőlem telhető lehető legnagyobb szeretettel és elfogadással megközelíteni, mert számomra, ha a barátság igazán fontos, akkor tudtam, hogy el kell fogadnom és tisztelnem a barátom döntését, választását. És az is biztos, hogy soha nem kezdtem el az ellenszenvemet a világba kikiáltani, kibeszélni, megbeszélni, a barátom társára csak a felszínt súroló, elítélő, megítélő, ítélkező, pejoratív szavakat használni. Mindezt persze úgy, hogy az ellenszenvből fakadóan, nemhogy megismerni nem akartam sosem, hanem még csak meg sem próbáltam emberi hangon megkérdezni tőle, hogy „hogy vagy?”…mert nem érdekelt igazán, hogy milyen a másik, azt eldöntöttem magam és tudom és ez változtathatatlan. Persze lehet azzal visszavágni, hogy „te is osztod őt”, csak ezzel az a probléma, hogy én miközben „osztom” őt, eszmét cserélek, és nem az a célom, hogy bebizonyítsam, hogy a másik unintelligens.
Én azt tapasztaltam, hogy amikor felnő az ember és szerelmes lesz, netalán több szerelmen is átesik, őszinte érzelmek esetén érzi, hogy ha a társát bántják, akkor az ugyanannyira, ha nem jobban tud fájni, mint a bántott társnak. Ezt tudni kell felmérni a bántó személynek, és az őszinte, szereteten, megértésen alapuló barátságnak meg kell adni azt a tiszteletet, hogy túllépünk magunkon a barátunk, a barátságunk érdekében. Tudni kell túllépni és nem meghozni, rákényszeríteni azt a döntést a barátunkra, hogy azért, mert képtelenek vagyunk túllépni önmagunkon, nem csak a nem szeretett személyt, hanem annak társát, a mi igaz barátunkat is kiírtjuk a társaságból, társaságunkból. A legszörnyűbb az egészben, hogy ez a döntés meghozatott, ami bennem sajnos rengeteg kérdést vet fel: ha valaki képes erre, akkor mennyire igazi a barátság? Tényleg arról szól, amiről gondoltuk, hogy szól? Vagy el kell fogadni, bele kell törődni és észre kell venni, ha valaki meghoz egy olyan döntést, amiben tudja, hogy sokkal kevesebbet fog a barátjával találkozni, akkor is hosszú ideig úgy, hogy a fájdalom a viselkedése miatt bennünk marad, és az idővel gyógyuló seb is sokszor és véresen felszakadhat, akkor a barát sem biztos, hogy annyira fontos volt a másiknak?
Nem kell persze senkit sem szeretni, erre nem kötelezhető senki, de a feketén és a fehéren kívül vannak még árnyalatok. Nem kell szeretni mindenkit, de felszínes véleményt alkotva kikezdeni sem. Van arany középút is, amit érdemes lett volna választani, mert a barátomat legalább szeretem és tisztelhetem annyira, hogy nem akarok neki fájdalmat okozni. Csak azért bántani a barátom szerelmét, mert ki tudja valójában milyen okokból fakadóan ellenszenves, illetve azt gondolni, hogy nekem jogom van ahhoz, hogy ne kelljen elviselnem semmit, amit nem akarok, vitatható dolog. Utalva a monológom elejére, ha nekem változnom kell mindig és el kell fogadnom jelen esetünkben, mert ez megváltoztathatatlan tény, hogy nem lehet mindenkit ugyanannyira szeretni, ráadásul mindezt a kinyilvánított ellenszenvvel együtt, amit tanúsítanak a társammal szemben, akkor az is el kell fogadni, hogy én vitatom ennek az ellenszenvnek valódi megalapozottságát, megfelelő ismeretek, információk és következetes, minden részletre kiterjedő „tényfeltárás” hiányában. És ezek a tényfeltárások szerintem legalább annyira fontosak az emberi kapcsolatokban, mint bárhol máshol. Mert egy másik emberi lényről van szó, jelen esetünkben egy barát szerelméről, még csak nem is egy ugyancsak meghurcolt idegenről.
Most, sokadik személyként Laci volt terítéken, pont ez teszi még fájdalmasabbá a helyzetet. És pont attól válik ennyire, a sírást többször kikényszerítő fájdalommá, mert az egyik legjobb barátom irányából jön ez az extrémen durva viselkedés, ismét. És nem áll össze a kép a fejemben…szeretet, harag, fájdalom, legyőzöttség és csalódottság érzése vegyül egyszerre. A szeretetre rátelepednek ezek a súlyos terhek, amit mivel nem vagyok guru, nem tudom, hogy hogyan kezeljek. Hogyan nézzek a másik szemébe, mikor azt érzem, hogy megbolondulok a fájdalomtól? Mosolyogni nem megy. Hogyan kell ilyenkor viselkedni? Mert ezt nem tanították meg az iskolában.

Rendezzük a teret

A barátnőnk jóvoltából felügyeletünkre bízott kis lakás elég ramaty állapotban volt, és ha apró léptekkel is, de szépen kezd átalakulni, otthonosabbá válni. Szerencsére Laci is benne van minden lakberendezést érintő dologban, így a múlt hétvége megint a rendezgetéssel telt.

Én már mondtam neki, hogy nem szeretnék úgy viselkedni, mintha itt laknánk, hiszen a rám bízott feladat nem erről szólt, de mivel ez az egyedüli helyszín, ahogy egyelőre megélhetjük a szerelmet, önkéntelenül is vágyom rá, hogy rendbe tegyem/tegyük az előző lakó által csúfosan lelakott lakást, kitakarítsunk, rendezkedjünk, szebbé tegyük azokon a hétvégéken, amikor ott vagyunk.

Másik óriás projekt a sütő kitakarítása után az ágy rendbehozatala volt, amit az előző lakó annyira leamortizált, hogy csak a szentlélek tartotta egyben. A jó öreg fűrész segített abban, hogy használhatóvá tegyük ismét.


A képeket is át kellett helyezni azokra a helyekre, ahol a retkes faliszőnyegek voltak. Miután este sikerült a szög beverését kivitelezni, meg is kaptuk az alsó szomszédtól az ablakból kikiáltva, hogy: „felmegyekkiszopodafaszom”...a riadalom után elgondolkodtunk azon, hogy ez a stílus minek köszönhető vajon?! Egyértelműen hibáztunk, de azért mégis...van ennek kulturáltabb módja is. Nem minősíteném!

Aztán úgy gondoltam, hogy halált megvető bátorsággal hozzányúlok a hitelkártyán található összeghez és elmegyünk az Ikeába kiegészítőkért. Röpke két óra alatt rengeteg osztás, szorzás után végül igen kedvezményesen jutottunk hozzá az alapjáratban ágytakarónak szánt, általunk függönynek használt tört fehér, mediterrán hatást keltő anyaghoz, a széjjelhasznált fotelek eltakarásul szolgáló világoskék plédekhez és B. jóvoltából kapott párnákra való piros huzatokhoz.


Az otthonosság érzetéhez hozzátartoznak a növények is, így az egyik este virágültetéssel telt, mikor a hivatalos nevén kukacvirág palánták, leánykori nevén szobafutókának hívott, egyesek által mára már „prolivirágnak” nevezett futónövény daraboknak adtunk új lehetőséget a növekedésre.


Egészen új hatása lett a lakásnak, a régi negatív energiák sem annyira erősek már, egyre barátságosabb érzetet kelt.

Megvolt közös életünk első tűzijátéka is a Bem rakpartról nézve a Francia utcabál jóvoltából. Bár voltunk már a Lánchídon is a kirakodóvásáron, azért ezen az éjszakán megnéztünk ismét. Egészen különleges hatása volt. Már- már elhittük, hogy egy normális országban élünk.


Sajnos vagy nem, de a lakber folyamat most hétvégén parkoló pályára kerül, mivel úgy hozta a sors, hogy a Balaton, egyéb kirándulások, vízbe csobbanások és grillparti hív minket ki a 8.kerületből. Azt hiszem, most nem bánom!

Összefoglalva

Ma vagyunk 4 hónaposak Macciival, mármint megegyezés szerint, mivel ekkor váltottuk azt a nevezetes, őszinteségre alapuló levelet. Szóval 4 hónap. Azt mondják ez még nem idő, de úgy repült el ez is, hogy észre sem vettem. És még mindig ugyanaz a láng. Nem múlik, fejlődik, növekszik, tisztább, őszintébb. Napról napra…

Az elmúlt két hétben is annyi minden apróság történt, hogy nehéz összefoglalni. Talán a legfontosabb külsőség, hogy beköltözött hozzánk Pufi. Így neveztük el az egyik Őrangyalunk segítségével a kiscsaládunkhoz érkezett tagot. Pufi nagyon aranyos, kicsi, fekete, néha hangos, néha csendes, néha a szobában pihen, néha a konyhában üvölt. Nagyon szeretjük őt, a kis hordozható tévédévédéempéhárom lejátszót. Végre nem csak a csend van a lakásban, ott van velünk Pufi és folyamatosan adja magából a hangot. És mi meg nagyon szeretjük, infantilis módon még köszönünk is neki, sőt, puszit is dobtunk már neki a lakásból kilépve, hisz minden tárgynak lelke van!


Ismét volt részünk hihetetlen viharokban, olyanokban, amilyen azon a nevezetes augusztus 20- án volt. Szerencsére lakásból figyelve, ahogy a szél szaggatja az ablakot és olyan mennyiségű eső esik, ami becsorog a szigetelésen. Mi meg Macciival csak fotóztunk, videóztunk, hogy jól megörökítsük az utókornak. Ez már valószínűleg kóros nálunk :D...Remélem Maccii majd felpakolja valamelyik videót!


Vannak még nagy sétálások, hogy karban tartsuk magunkat, és persze, hogy kevesebbet kelljen költeni a BKV jegyre. Múlt hétvégén megtekintettük a Lánchídon található kirakodóvásárt a közel 40 fokban, mindezt a 8.kerületből gyalog indulva, majd utána lesétálva a budai oldal rakpartján, hogy a Döbrentei téren találkozzunk H- val. Visszafelé végül a busz maradt, de így kellett lennie, mert látnunk kellett, ahogy a Ferenciek terén egy okostojás vezető áthajt a buszsávba és belerohan egy rendőrautóba. Hogy mi van az emberekkel?!


Voltunk moziban is, lehet, hogy nem a legkifinomultabb filmet választottuk, nem a Művészbe mentünk, így sajnos maradtunk tudatlanok a világ dolgaival kapcsolatban. Gyermek lelkem a Transformersre vágyott, első közös mozi élményként ez kerül be a történelem könyvünkbe. Egyébként jó volt, sok kritikával ellentétben nekem nagyon tetszet, de hát én már csak egy nagy óvodás vagyok.

És voltak óriástakarítások is a hálalakásban, mivel az előző lakó olyan körülményeket hagyott maga után, amit a legmerészebb álmaimban, a legvadabb horrorfilmben sem láttam. Így kerülhetett sor, hogy múlthét csütörtökön 4 órányi hideg zsíroldós súrolás és kirepedezett kezek után végre megszabadítottuk a sütőt ezeréves mocskától. Elméláztunk picit az emberi igénytelenségen...


És vannak óriás, világmegváltó beszélgetések az élet dolgairól. Egyszer Szepes Mária azt mondta, hogy „kell, hogy a párok ne csak a vajas kenyérről tudjanak beszélgetni”. Nálunk ez megvan, sőt, a vajas kenyér szerű témák messze elkerülnek bennünket. Én nem is értem igazán, hogy honnan jön ennyi szó belőlem, amikor sosem voltam nagydumás. Ez most mégis más, téma témát vált és a reggelből egyszer csak éjszaka lesz. Hogy ilyet még sosem éltem meg senkivel, az is biztos.

Az óriás, két mackónak éppen elegendő, Anuták jóvoltából előkészített, csak a sütés fáradalmait magunkra vállaló fejedelmi vacsorák sem maradhatnak ki.


Most is készülőben vagyok, délután ismét Macciitájm, a hétvége a miénk!

Összekötve

Mióta az eszemet tudom, rajongom a viharokért (mint ahogy a katasztrófafilmekért is); amikor felém kúszik valami szupercella feketébe hajló színeivel, vészjósló morajlásával, lélegzetelállító villámaival, a kifutószéllel, az esőfüggönnyel, gyermeki rajongás vesz erőt rajtam.
Mikor a Twister című filmet láttam elhatároztam, hogy szívemhez közelálló foglalkozás volna a viharvadászat, de mióta átéltem a nevezetes augusztus 20- i budapesti vihart és szó szerint az életemet mentettem, már nem tartom ennyire viccesnek az ilyen helyzeteket. Kellő alázattal, inkább szobából figyelem. Ilyenkor előkerül a fotómasina és a memóriakártya tárhelyét teljesen kihasználva csak kattintgatok lelkesen.
A tegnapi vihar attól vált különlegesebbé, mint a többi, mert Macciival egész végig telefonon beszéltünk és közvetítettük egymásnak a legújabb történéseket. A vihar, ami felénk tartott akkora volt, hogy végül elérte Esztergomot is, a villanások, villámok pedig Budapesttől Esztergomig láthatóak voltak. Mint az óvodások mondogattuk: „most is, most is, láttad?”

Sosem gondoltam volna, hogy van még egy annyira lökött ember, mint én, aki ilyenkor teljesen kizárja a külvilágot és nagy szemekkel csodálkozik rá az égre. De Maccii ilyen, így röpke két órán keresztül másról sem beszéltünk, mint a felettünk történő eseményekről. Mint valami láthatatlan összeköttetés, úgy kapcsolt össze minket minden egyes villámlás és egyáltalán nem éreztem a közel 50 km- es távolságot közöttünk, mert együtt voltunk, egymással beszélgettünk, egy vihart néztünk, egy villámlást láttunk. Kerek volt az este!

Viharvadász mackók

Tegnap este Brumi izgatottan hívott ! Nagy dolgok vannak készülőben odafent !Az égiek ismét meg akarják mutatni nekünk , hogy valójában ki is a bolygó valódi ura ! Nehogy már abban a téves és álságos tudatban leledzünk idelent , hogy mi !!!
Mind a ketten -gyerekkorunk óta- valami mágikus csodálattal figyeljük az eget viharok közeledtével. Én a mai napig nem találok erre magyarázatot , persze lehet, hogy nem is kell ! Valószínűnek tartom, hogy egyszerűen lenyűgöz a természet ereje ...valamint az, hogy matematikai pontossággal a helyére teszi az egómat a földi létben ...!
A technikának ... allelúja... gyakorlatilag úgy követhettük végig a vihar menetét , együtt, hogy Brumi valójában budai lakásuk erkélyén kattogtatta fotómasináját illetve kamerázta az eseményeket , én meg itthon , jó 40 kilométerrel északabbra , a két erkély között , fülemen a mobillal,oda -vissza nyargalva hallgattam lájv a beszámolóját ! Mit mondjak , óriási élmény volt !!! :D Köszi Edison a lehetőséget !!!
Néhány kép ugyan annak a viharfelhőnek a széléről kb. este 20 óra körül , ami abban az időben még Brumiék felett tombolt , majd egy mobillal készített videó , két órával későbbről , már a fölöttünk erejét megvillantó természetről !