Összekötve

Mióta az eszemet tudom, rajongom a viharokért (mint ahogy a katasztrófafilmekért is); amikor felém kúszik valami szupercella feketébe hajló színeivel, vészjósló morajlásával, lélegzetelállító villámaival, a kifutószéllel, az esőfüggönnyel, gyermeki rajongás vesz erőt rajtam.
Mikor a Twister című filmet láttam elhatároztam, hogy szívemhez közelálló foglalkozás volna a viharvadászat, de mióta átéltem a nevezetes augusztus 20- i budapesti vihart és szó szerint az életemet mentettem, már nem tartom ennyire viccesnek az ilyen helyzeteket. Kellő alázattal, inkább szobából figyelem. Ilyenkor előkerül a fotómasina és a memóriakártya tárhelyét teljesen kihasználva csak kattintgatok lelkesen.
A tegnapi vihar attól vált különlegesebbé, mint a többi, mert Macciival egész végig telefonon beszéltünk és közvetítettük egymásnak a legújabb történéseket. A vihar, ami felénk tartott akkora volt, hogy végül elérte Esztergomot is, a villanások, villámok pedig Budapesttől Esztergomig láthatóak voltak. Mint az óvodások mondogattuk: „most is, most is, láttad?”

Sosem gondoltam volna, hogy van még egy annyira lökött ember, mint én, aki ilyenkor teljesen kizárja a külvilágot és nagy szemekkel csodálkozik rá az égre. De Maccii ilyen, így röpke két órán keresztül másról sem beszéltünk, mint a felettünk történő eseményekről. Mint valami láthatatlan összeköttetés, úgy kapcsolt össze minket minden egyes villámlás és egyáltalán nem éreztem a közel 50 km- es távolságot közöttünk, mert együtt voltunk, egymással beszélgettünk, egy vihart néztünk, egy villámlást láttunk. Kerek volt az este!

Viharvadász mackók

Tegnap este Brumi izgatottan hívott ! Nagy dolgok vannak készülőben odafent !Az égiek ismét meg akarják mutatni nekünk , hogy valójában ki is a bolygó valódi ura ! Nehogy már abban a téves és álságos tudatban leledzünk idelent , hogy mi !!!
Mind a ketten -gyerekkorunk óta- valami mágikus csodálattal figyeljük az eget viharok közeledtével. Én a mai napig nem találok erre magyarázatot , persze lehet, hogy nem is kell ! Valószínűnek tartom, hogy egyszerűen lenyűgöz a természet ereje ...valamint az, hogy matematikai pontossággal a helyére teszi az egómat a földi létben ...!
A technikának ... allelúja... gyakorlatilag úgy követhettük végig a vihar menetét , együtt, hogy Brumi valójában budai lakásuk erkélyén kattogtatta fotómasináját illetve kamerázta az eseményeket , én meg itthon , jó 40 kilométerrel északabbra , a két erkély között , fülemen a mobillal,oda -vissza nyargalva hallgattam lájv a beszámolóját ! Mit mondjak , óriási élmény volt !!! :D Köszi Edison a lehetőséget !!!
Néhány kép ugyan annak a viharfelhőnek a széléről kb. este 20 óra körül , ami abban az időben még Brumiék felett tombolt , majd egy mobillal készített videó , két órával későbbről , már a fölöttünk erejét megvillantó természetről !

Online 18 ...

Szóval nem hittem a szememnek amikor tegnap délután éppen az egyik bejegyzést szerkesztve az online számlálóra tévedt a tekintetem ! Csak pislogtam nagyokat meglepetésemben ! Gyorsan aktiváltam a tálcán szundító "Snag it" programot, hogy lekaphassam és boldogan mutathassam, szokásos esti skype beszélgetésünkön Bruminak, ezt a számomra mindenképpen meglepő de örömteli képet !

Vizuális plezsörök ...

Mint általában a "normálisok" , úgy meglepő de mi is "csak úgy" éljük az életünket . Ugyan azokat az örömöket adják meg nekünk az adott pillanatok mint a klasszikus párkapcsolatban élő társainknak.Ezek a plezsörök lehetnek kézzel tapinthatóak,megfoghatóak ,ugyanakkor "szimpla" vizuális élményként is manifesztálódhatnak , főleg , ha Róla szólnak !
Néhány a pillanattól elragadott és örökre képbe foglalt szekundum...

Gyertyafényben :



Játék a tűzzel :




Napfestmény :




Két cigi :




...folyt köv...!

Esőrajzok ...

Enyhe telünk van mostanában . Nem ?
Ilyenkor még a lábujjaink is ragaszkodnak a takaró alá , hát még a többi .... ! Nem tudom mások hogy vannak ezzel, de mi kimondottan tudunk örülni az ilyen lakásba parancsoló júniusi napoknak is ! Ezek a nagybeszélgetős , kávé melletti közös spirituális kalandozásos napok ugyanolyan frenetikus élményeket tudnak okozni számunkra , mint egy corvin tetős electro party vagy akár a baráti kőr szokásos szombat esti kajás-filmnézős kultestjei . Semmiképpen sem szeretnék ismételten az "közémelyítés" hibájába esni , ezért most nem is használnék "csöpögösenszirupos" szavakat,....profánul tehát , így éldegéljük meg hétköznapjainkat , szeretetben ... szerelemben,... együtt .
Még májusban , egy ugyanilyen ,szürke esőszemetelős szombat délutánon került a kezünkbe egy írd és mond kábé 6*14 centis ,olyan egyik oldalán öntapadós kis jegyzettömb, meg egy golyóstoll . Mindenféle konkrét cél nélkül , csak úgy elkezdtem firkálgatni az ilyenkor szokásos kis , évek óta nem gyarapodó rajzocskáimat , egy nyuszifejet...elefántot hátulról ( ez a kedvencem ), meg egy ágyat melyről négy (természetesen férfi ) láb lóg ki félre nem érthető pózban . Nagyjából egyébként ennyi a portfólióm ... !
Harmadik szösszenetem befejezése után felnéztem Brumira , aki közben bajsza mögött somolyogva figyelte idétlenkedésemet, majd hirtelen elhatározásból megkértem, dermedjen mozdulatlanná , mert portrét szeretnék készíteni róla . Önbizalomtól dagadó keblekkel , egy golyóstollal meg az imént említett méretű lapocskával fogtam hozzá a "mű" elkészítéséhez ,ami negyed óra elteltével megszületett !

Íme :

Természetesen az egész projecthez csak annak bevállalása árán kezdhettem hozzá, hogy modellt ülve , Brumi is elkészítheti a saját portréját , rólam!

Hát tessék :



Távol álljon tőlem bármiféle önfényezés , de be kell vallanom egészen kiválóra sikeredett a két kép ! Azt azonban el kell ismernem - kíváncsiabbak figyelem - , Brumi rajza közelebb áll a valósághoz mint az én karcolatom , ami nem tudta teljes valójában visszaadni macikölyök igazi szépségét !
Időközben ájszkáfévá hűlt feketénk utolsó cseppjeinek kortyolgatása után , konstatálva az eső szakadatlan intenzitását , meg azt, hogy már a Bazilika is elbújt a szürke esőfüggöny mögé , jókedvű elégedettséggel visszacsoszogtunk,be... egyenesen a jótékony melegséget nyújtó takaró alá , az ágyba ...

Apró nüanszok

Az embereknek gyakran fel sem tűnik, hogy a nap mint nap megkapott és átélt apró rezdülések, hangulatok, gesztusok, pillantások, nyelvezet és hanglejtés mennyire mélyen beleivódik a zsigereikbe, a lelkükbe, a szívükbe, ha párkapcsolatban élnek. Hogy az ezek által kapott töltet mennyi energiával vértezi fel őket a mindennapi tevékenységekhez.

Vannak időszakok, amikor ezek nem adatnak meg és akarva, akaratlanul, de lassan hozzászokunk a nélkülözéshez, ha nincsen szerelmünk, és gyakran el is felejtjük, hogy milyen is párban élni. Ilyenkor nem vágyunk tudatosan ezekre az apróságokra, maximum tudat alatt. Ilyenkor nem látunk rá arra, hogy mi is az, ami igazán hiányzik, aztán amikor egyre határozottabban kezd mocorogni ez a negatív érzés a szívünkben, egy idő után ez a megérteni akarás elvezet a tudáshoz: „most már igazán jó volna a társam mellett megélni a pillanatokat.”

És egyszer eljön, megjelenik, ott van és régi ismerősként köszönt ránk az elfeledett érzés: „ez az, amit kerestem!” Szépen lassan újra bekúszik a „szeretlek” szó a szótárba és ráérzünk mérhetetlen mély jelentésére, megtapasztaljuk a hiány rég nem érzett fájdalmára, beköltözik a mindennapokba a másik lénye. Csak nézni a másikat, akinek mosolyától kiderül az ég, hallani a másikat, akitől ismerősen csengenek a mondatok, mintha ezerszer hallottuk volna már azt a hangot; érinti a másikat és bizsergés költözik az ujjainkba, gerincünkbe, lepkék pedig a gyomorba. Vékony, már-már gyermeki hangon kommunikálunk egymással, és csak érezzük, hogy megszakad a szívük, annyira kedvessé válik a másik.

Apró nüanszok ezek, mégis felépítenek egy egész életet. Észre sem vesszük és olyan, mintha eggyé válnánk a másikkal, mintha a másik én lennék. Hozzászokunk, de ha kellő tisztelettel és alázattal közelítünk ezekhez az érzésekhez, a társunkhoz, megkapjuk a lehetőségét, hogy rálássunk az örök szerelem titkára.

Fölfelé

„Ne gondold, hogy azért, mert ezer lépést tettél előre, egyet is tettél fölfelé.”

Olvasható a felirat a Budai Irgalmasrendi Kórház folyosójának falán. Itt ülök Édesanyám mellett, várunk a rutinműtétjére. Csöpög az infúzió és minden cseppel közelebb kerülünk a pillanathoz, mikor nyitják a kórterem ajtaját, meztelenre vetkőztetik és tovább gurítják a rettegett műtő felé.

Érdekes hatása van ezeknek a másodperceknek is, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fontosnak fogom érezni valamikor, hogy jelenlétemmel, kezének simogatásával támogassam egy ilyen valóban félelmetes helyzetben.
Itt van még egy fiatal hölgy is, akit férje kísért, de ki tudja milyen okból, nem maradt vele. Biztos megvan az oka, de mégis szomorú. Ilyen helyzetben tényleg nem marad más, mint kényszeredetten beszélgetni az amúgy tényleg kedves nővérekkel, hiszen csak ők maradnak, akik kapaszkodót jelentenek, ők hozzák meg a viszonylagos nyugalmat a mosolyukkal.

De a nyugtatótól elkábult emberek mégis magányosan fekszenek ágyaikban. Manapság csoda számba megy, ha valaki mellett ott lehet a hozzátartozója is. Mindenki rohan, dolgozik, szalad, dolgozik valahol, hogy a napi betevőre vagy ennél többre is fussa, és közben a szerelem, a családtag, a barát, az ismerős egyedül marad a félelmeivel; és csak gondolkodik az életén, hogy hol ronthatta el, mit csinálhatott rosszul, ami végül ebbe a fertőtlenítőszagú ágyba kényszerítette.

Hálás vagyok a sorsnak vagy magamnak (?), ki tudja minek, de mindennek, hogy ezekben a nehéz pillanatokban megadatott a lehetőség, hogy szabad lehessek és itt legyek vele, aki ugyanúgy fogta a kezemet, mikor lázasan fetrengtem az ágyamban.
Szomorkodom is keveset, hogy mi lesz, ha Lacinak vagy nekem úgy adódik, hogy az elfojtásainkból fakadó betegségeinket hasonló módon kell kivágatni a testünkből. Szerencsére pár napon belül megvalósíthatóvá válik, hogy regisztrált élettársként egymás mellett lehessünk, ha a így alakul, csak azt nem tudom, hogy mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a nővérek, ápolók, orvosok, a kórteremben fekvő betegek és hozzátartozóik ne nézzenek ferde szemmel, amikor megfogom a kezét vagy öleléssel, ne adj isten csókkal szeretném támogatni és eloszlatni a félelmeit.

Hova ez a nagy rohanás? Miért fontosabb néha, hogy a pénzt keressük ahelyett, hogy szerettünk mellett -akinek szüksége van ránk-, a szeretetet és a biztonság érzését adhatjuk meg és ugyanezekre találhatunk rá? És miért olyan nehéz elfogadni a legtöbb embernek, hogy a szeretet a szerelem és a törődés más, de ugyanolyan szép formáját lássák?
Felfelé élni? Azt hiszem ezeknek a gondolatoknak a megértése és átélése elősegítheti ezt!

Családi csomag

Ezen a héten jött el a napja, hogy végre elintéztük a családi csomag kedvezményt a telefonon. És, hogy miért fontos ez? Nem is értem, hogy mi tartott idáig, hiszen bőven 10 ezer forintot megspórolunk fejenként per hónap. Gazdasági világválság ide vagy oda, tudom, hogy nem szabadna így hozzáállni a helyzethez, hiszen, ha követem azt a spirituális gondolatmenetet, hogy az élet, a saját világunk olyanná formálódik, mint amit képzelünk róla, akkor a spórolás, mint olyan, spórolást vonz magához. Sokkal nehezebb viszont jó érzéssel elkölteni a pénzt úgy, hogy az ember nem aggódik a jövője miatt.

Két olyan ember pedig, aki hajlandó nélkülözni addig, amíg meg nem valósul a nagy álma, álmuk, hogy a saját útjukat járva, maguk határozzák meg, hogy miért és mennyit dolgoznak, pláne érdekessé teszi a helyzetet. Én már képtelen volnék más szekerét tolni, képes lennék viszont a sajátomat, és ha az út az, hogy ez sok lemondással jár, akkor vállalom. Szerintem Laci is, bár ő gyakrabban ad hangot annak, hogy ez a helyzet ilyen formában nem mehet tovább. „Szép és jó, hogy az ember vágyik, vágyakozik, de addig is meg kell élni valamiből”. Én meg ilyenkor fejhangon közlöm vele a korábban tanultakat: „...először a gondolat van, amihez a megfelelő időben megérkezik a megvalósításhoz szükséges segítség...”

És valóban, eszméletlenül nehéz úgy kiállnia az embernek saját magáért, hogy közben az egész világ képes ellene fordulni, vagy legalábbis azt állítani, hogy „bolond vagy”. Ameddig egyedül voltam, vagyis a szüleimmel, de társtalanul, sokkal könnyebb volt abból a pár ezer forintból megélni, megvenni a napi betevő cigit, amire a pénzt takarításból szereztem, de ahogy megismerkedik az ember a szerelemmel, ez az állapot már nem tartható. Egyre több igény kerül előtérbe, egyre több vágy van a közös programokra, élményekre, amit ebből a pénzből már nem lehet finanszírozni.

Isteni segítség és támogatás érkezett egy baráton keresztül, aki megkért, hogy ügyeljek a lakására, mert külföldön él, így együtt tudunk lenni. Az alap megvan, és erre kellene építkezni, mint ahogy teszik ezt azok, akiknek rendszeres jövedelme van. Ám ezek az emberek bele sem gondolnak, hogy milyen égető szükség lehet egy jó serpenyőre, szappanra, takaróra és párnára, sőt a mára már alapvető szükségletnek számító rádióra, tévére, számítógépre vagy akár a telefonálás lehetőségére. Ha ezek nincsenek, egész hamar megtanulható, hogy hogyan kell tisztelni ezeket a kényelmet elősegítő eszközöket és szolgáltatásokat. Merthogy nekünk ilyenek egyelőre nincsenek; egy hideg, esős, szomorkás délutánon Laci segítségért fohászkodott az egyik barátjánál, hogy kölcsönkérjen egy tévét, megkaptuk, hogy „Minek vagyunk ilyen pixelcuppantak?! Mert ilyenkor jó csak úgy együtt lenni. Bújjunk össze és jó lesz nekünk!”...nos, így is van. Összebújunk és jó nekünk. Megtapasztaltuk, hogy csak erre van lehetőség és valóban kivitelezhető, szerethető és jó állapot így leledzeni, de valljuk be őszintén: a párunkkal olykor sokkal jobb egy film nézése közben az ágyban egymáshoz bújva bealudni…Nem hiszem, hogy mondjuk ez olyan nagy dolog volna, mégis hajlamosak az emberek elfelejteni a jómódjukban, hogy értékeljenek ilyen apróságokat.

Úgyhogy örülök most ennek az apróságnak! Telefonfüggők vagyunk? Mondhatnák akár ezt is, mint ahogy Édesanyám is megkérdezte, hogy „miről lehet annyit beszélni?”… Lehet, sőt, még annál is többet, a szerelemhez ugyanis hozzátartozik a folyamatos kommunikációra való vágy. Mint ahogy a közös programokra, a kimozdulásokra, az eseményekre, a tévére, a számítógépre, a harmonikus emberi életre.

100 boldog nap ...

Pontosan 100 nappal ezelőtt Március 10 .-én történt ! Egyik napról a másikra , teljesen váratlanul, a semmiből ,betoppant az életembe egy csodálatos ember ,egy gyönyörű férfi.... akire amióta letisztult az identitás bennem , vágytam ! A NON PLUS ULTRA MACIKÖLYÖK ! Száz napja időt és teret váltva ,egy teljesen más galaxisban élem meg napjaimat . Mámor ... szerelem...boldogság van ! Ugyanazon frekvencián rezgő gondolatainkkal , egymás tükörképeként tökéletesen kiegészítve a másik szellemiségét lebegünk egy önálló , privát dimenzióban! Óriás beszélgetések...emelkedett csendek...mély szemkontaktok...megható sírások...eget rengető nevetések . Titokban erre vágyakozunk mindannyian ! Ki erőtlenül, ki pedig megaenergiákat magából kiengedve a világegyetem végtelenjébe , hogy az az univerzumból már alkotó erőként visszatérve megteremtse a bennünk élő vágyakat, számunkra!
Nekünk ... nekem sikerült ! Hálát adva a Jóistennek ...és egy picit önmagamnak is !

Ő az én csodám ...

Egy inkább feszült hangulatú,mint jókedvű pride után vegyes érzelmekkel indultunk a hivatalos afterparty-ra , amit akkor utoljára a Buddha Beach-en tartottak meg. Odabent a terep feltérképezése az egyik bárpultnál kezdődött. Első korsó édelweiszes körünket alig kezdtük meg, mikor Z. megkocogtatva könyökömet az egyik bejárat felé mutatott : „ Figyeld, ott van Zs. és Manó! Odamegyünk köszönni? „ - Nem tudom kiben milyen folyamatok szoktak beindulni, ha meghallja … AZT … a nevet, akiről már szinte mindent tud, olyan sok jót hallott róla , de személyesen még nem volt szerencséje … HOZZÁ … ? Bennem az ilyen, hirtelen heves szívdobogással kísért szájpadlásra tapadó nyelvszárazságot idéz elő ! –

Z. felé fordulva , kissé megszeppenve a …LEHETŐSÉGTŐL…, préseltem át fogaim között a választ : „ …persze …miért is ne …? „

Ahogy megindultunk feléjük, már az első pillanatokban éreztem, hogy olyan találkozásban lesz részem, mely gyökerestül és alapjaiban fogja megváltoztatni az életemet! Fogalmam se volt mikor fog ez bekövetkezni , de már akkor tudtam, hogy új időszámítás következik!
Ahogy közeledtünk feléjük, szinte tapintható módon szűkült be a minket körülvevő tér.Az addig hangszórókból bömbölve áradó zene is egyre halkabbá szelídült , az embermassza egy apró molekulává zsugorodott.Egy szűk folyosón találtam magam , utolsó lépteimet már néma csendben,egyedül tettem meg … FELÉ … ! Csak ...Ő …volt ott, meg én…! Majd egy kéz nyúlt felém ….” Hello….TIBI „ ! Remegő térdekkel ,visszavonhatatlanul és végérvényesen zuhantam abban a pillanatban azokba a szemekbe … az arcba …. a mosolyba …! Egy őrült és fékezhetetlen érzés kerített hatalmába ! Természetesen illemtudóan bemutatkoztam én is , majd csevegni kezdtünk . Milyen gonosz is a sors …, vagy talán így kellett történnie ? Én ,Zs.-vel , míg TIBI néhány lépéssel odébb Z.-vel .Három méter választott el csak Tőle , de az életemet odaadtam volna , ha mellettem lett volna ! Közel másfél óra telt így el ! Elemi vágyat éreztem arra , hogy hallhassam a hangját …hogy hozzám beszéljen ... hogy közben a szemébe nézhessek ,de én csak hallgattam Zs.-t , és közben le se tudtam venni a szememet Róla …!
Ez szinte napra pontosan két éve történt …!

Vannak az életnek olyan megélt másodpercei, amire ha évekkel később gondol vissza az ember, akkor döbben rá a nagy igazságra! Sorozatosan próbáknak vagyunk kitéve , de ezeket az akadályokat saját magunk gördítjük ki magunk elé ! Egyes tanítók szerint szükségünk van ezekre , mert egy olyan spirituális fejlődési folyamatot tudunk ezen próbatételek által saját magunknak generálni amiből, ha olykor szenvedések , fájdalmak árán is de csak mi kerülhetünk ki győztesként ! Éljük az életünket, emberek kopogtatnak be kapuinkon, aztán először résnyire majd szélesebbre tárva a szívünket befogadjuk az érzelmeket. Ezek akár mélyebbé is válhatnak, és akkor azt hisszük megérkezett az igaz boldogság a másik személyében. Együtt vagyunk, együtt élünk… belenyalunk a másik fagyijába, szeretkezünk együtt sírunk és nevetünk! Évek telnek… telhetnek el így, és közben folyamatosan ott érzed legbelül a hiányt. Ez nem biztos, hogy mindenkiben tudatosul, de mégis úgy élünk meg alapjában csodálatos dolgokat, hogy valamitől mégsem teljesen gömbölyű az élmény. Elkezdünk kutatni saját múltunkban a miértekre választ keresve, hiszen sejtjük… a NAGY IGAZSÁG, bennünk van! Ebben az útkeresésben aztán valami arra késztet, hogy új fába vágd a fejszéd! Hátha ez segít!

Bennem idén januárban fogalmazódott meg a gondolat egy saját blog írására. Kicsit félve, mivel abszolút tapasztalatlan vagyok ezen a területen, de izgalommal, vegyes önbizalommal kezdtem hozzá. Kezdeti bátortalan lépéseimet meglepően sok érdeklődő olvasó figyelte, miközben én is felfedeztem egy eddig számomra teljesen ismeretlen új világot, a blogger társadalom „személyében”! Minden nappal más és más érdekes blogra találtam a világhálón, míg egy márciusi napon rá nem bukkantam „Bear Cub” naplójára. Érdeklődve kezdtem el olvasni a legutolsó bejegyzést, ami annyira megtetszett mind egyéni stílusa, mind tartalma miatt, hogy megpróbáltam egy megjegyzést küldeni a szerzőnek. Mivel láttam, hogy előttem már voltak kommentek, így adta magát , hogy én is a bogokban szokásos formula szerint küldjem el mondandómat . Ám hiába szerettem volna – TUDOM,A KARMÁNK AKARTA ÍGY – ez többszöri próbálkozás után sem sikerült ! Mivel mindenképpen tudatni akartam volna a véleményemet vele , nem maradt más hátra , mint egy mail küldése. Másnap délelőtt meg is érkezett a válasz melynek olvasása közben furcsa , rég nem érzett bizsergést éreztem szívtájékon. Majd mikor ezt olvastam :
„Egyébként pedig nagyjából "ismerjük" egymást, ugye tudod!?” , robbant a felismerés és bontakozott ki lassan egy kép lelki szemeim előtt, egy rég nem látott , barátságos,férfias szakállas arc ,mosolygó szemekkel … meg egy titkon annyira , de annyira el nem felejtett hangfoszlány emléke : „hello …TIBI”…!
…És innentől kezdve nem volt már megállás ! Tökéletesen ráhangolódva egymás frekvenciájára, működésbe léptek az energiák, és napokon áttartó monumentális szótengerekből és érzelemhullámokból, régóta magunkba temetett vágyakból, álmokból, megteremtettünk magunknak egy saját… privát galaxist! A mi KÖZÖS UNIVERZUMUNKAT! Nem öt nap, valójában… két év kellett ahhoz, hogy életfonalaink eggyé váljanak!…Március 10 ! A… NAGY IGAZSÁG napja, egy olyan közös út kezdete, mely a VÉGTELENBE TART!
A szkeptikusok úgy tartják, nincsenek csodák!
Én nem tartozom közéjük ! Csak hinni kell… és a vágyak valósággá válnak! Én már megbizonyosodtam róla… !...Ő AZ ÉN CSODÁM.....!!!

Találkozás

Azt hiszem eldőlt az érzelmi életem jövője még két évvel ezelőtt az akkori, jóformán atrocitásmentes Pride felvonulás záróeseményén, a hajdani Buddha Beach- en. A pontos időpontot sajnos már nem tudom felidézni, 2007 nyara, mikor az élet vagy a saját teremtésem játékaként betoppant az életembe Laci. Ha lehet az mondani sokként ért az antré, mert soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaki ennyire azt a férfitípust fogja képviselni, amit lelki szemeim előtt, mint vágykép láttam már korábban. Ott volt, szép volt, művészi pontossággal, részletesen megalkotott álomarccal, nagy, átható, szeretet árasztó, meleg barna szemeivel, észvesztő szakállal, lazán, baseball- sapkában, atlétában, rövidnadrágban. Becammogott az életembe, ahogy a mackók szokták… a párjával…és, mivel az illetőt ismertem már korábbról és valamiféle barátság is volt közöttünk, a „hihetetlen nagy szerencséje van, hogy rátalált erre a férfira, miért nem én voltam az” gondolatfolyam kesernyés ízével a számban, a figyelmemet inkább eltereltem Laciról. Nem akartam sosem belepiszkítani senki kapcsolatába, így a figyelemelterelés rendkívül hatásos volt. Elkönyveltem, hogy Ő másé, a barátomé, házinyúlra nem lövünk. Csak a szemem sarkából figyelt a bennem élő kisördög. Nagyon jó megfigyelő ám, minden részletre emlékszik. A mozdulatokra, a hangra, még arra is, hogy a közelében töltött pár órában majdnem egy egész zacskó szotyit tüntetett el. Mással, a barátnőmmel beszélgetett és hagytam, hogy lekösse a figyelmét, még ránézni sem mertem. Csak hallgattam némán a párját, ahogy áradozik a szerelmük tisztaságáról. Csendesen, de nem is tudtam volna összetett mondatokat kinyögni a számon egyrészt, mert neki jó a beszélőkéje, másrészt sokkal inkább lekötötte a teljes energiámat az, hogy hogyan ne vegye észre egyikük sem, hogy minden porcikámmal Lacira figyelek. Hiába hazudtam, hogy nem érdekel, csak utólag fedeztem fel, hogy a buli végeztével barátnőmnek áradozok róla, aztán a többi barátomnak, majd mindez szépen lassan el is felejtődött, ahogy múltak a hetek.

Nyilván más dolgunk volt. A lemondás sokat segít az embernek, hogy végül bevonzza azt, amire valójában vágyik. Nem foglalkoztam vele, mert nem lehetett. Ő másé, én pedig tisztességes embernek tartom magam. Be kellett járnom a saját utam, fel kellett fedeznem, hogy mire, kire is vágyom igazából. Az önsegítő, spirituális könyvek sokasága, melynek tudásanyagát úgy szippantotta be az agyam, mint valami szivacs, hihetetlenül sokat segített ebben. Szerettem volna jobban megismerni magam és mivel semmi másban nem találtam a megoldást, a feleletet a kérdéseimre csak itt, lehorgonyoztam a „minden rajtunk múlik” kegyetlenül nehéz, de annál több választ adó „vallásánál”. Mára már tudom, hogy minden, ami körülvesz, azért van úgy, mert én akartam. Bárki más hibáztatása az engem ért sérülésekért tévút. Minden, a legrosszabb helyzet is engem szolgál, így nem volt annyira nehéz egyedül lenni és az egyedüllétben felfedezni, hogy azért kell, azért szükséges ez az állapot, mert csak ilyen helyzetekben tudom megfogalmazni, hogy mit is akarok igazából. Ha zajlanak az események, körülvesznek emberek, nincs időm önmagammal törődni. Fejlődni akartam? Megkaptam. Magány kellett a társ megtalálásához. Mint ahogy nélkülözés és pénztelenség kell ahhoz, hogy az ember felfedezze a belső gazdagságot, amiből a külső kézzel fogható papír is fakad, de ez más téma.
Nem volt könnyű, de annak a gondolatnak és vágynak a mantrázása, hogy az „igazival szeretnék találkozni végre, aki mellett szerelemben, szeretetben, boldogságban, gazdagságban és egészségben élhetem le az életemet” úgy tűnik hatásos volt. Sőt, az emberről, akivel ezt megélhetem, valahol a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy hogyan fog kinézni. Egy mackó bőrbe bújtatott értelem és érzelem.

Az időpont, amikor Ő (ismét) elérkezett az életembe 2009. Március 10. Hogy mi kellett hozzá a hinni tudáson kívül, azt sajnos nem tudom megmondani. Egyik pillanatról a másikra történések sokasága vett körül, ami mind arra ösztönzött, hogy blogot indítsak. Akkor nem tudtam, hogy miért, mára már tudom, hogy ennek egyik velejárója az volt, hogy ezen az úton keresztül találhatok rá Lacira. Felfedeztem, hogy ő is vezet egy blogot, régi „ismerősként” üdvözölve egymást levelezésbe kezdtünk; és a két évvel ezelőtt félelemből elhanyagolt beszélgetés ezen a fórumon indult útjára. Csak beszélgettünk, mindenről és bennem napról napra erősebb volt az érzés, hogy rátaláltam valamire, ami nagyon hiányzott. Apróságok sokasága arra engedett következtetni, hogy talán a két évvel ezelőtt még „álomkapcsolatnak” nevezett együttlétük az ismerősömmel, merőben más formát öltött. Nem tudom, hogy ez vagy esetleg az vezetett ezen a napon a „színvallásomhoz”, hogy éreztem, nem tarthatom magamban újabb két évig, hogy tetszik nekem, de az ártatlannak szánt „tetszel nekem” kijelentésre váratlan, eget rengető, sírásra kényszerítő válasz érkezett: „te is nekem”. A folytatás pedig már történelem. Szerelem első látásra, olvasásra, hallásra, látásra, látásra, látásra. Mikor nincs kérdés csak válasz van. Őt kerestem, őt kutattam, rá vágytam; és eljött, amikor eljött az ideje. Meglepő és mind a mai napig fel nem fogott állapot, amikor megtörténik az emberrel mindaz, amire egész életében vágyott. Automatikusan történik minden. Ha két ember egymásnak van teremtve, együtt vannak és minden odáig tartó élethelyzet megváltozik, elmúlik és a helyébe egy új, közös galaxis alakul. Ekkor nem kérdés, hogy a másik mellett dönt az ember, kilépve azokból a helyzetekből, amik már nem szolgálják az egyensúlyt. Így történhetett meg, hogy Laci döntött és azóta együtt vagyunk. Nem volt várakozás, mert ha az ember érzi, hogy valami, valaki igazán vonzza, akkor a félelmeit át tudja lépni. Ez van most, ez vagyunk most, együtt, ezért a közös blog; hogy sose feledjük mindazokat az apró dolgokat, amik a nem létező idő homályában, az emlékezet megkopásában hajlamosak elveszni.