Fölfelé

„Ne gondold, hogy azért, mert ezer lépést tettél előre, egyet is tettél fölfelé.”

Olvasható a felirat a Budai Irgalmasrendi Kórház folyosójának falán. Itt ülök Édesanyám mellett, várunk a rutinműtétjére. Csöpög az infúzió és minden cseppel közelebb kerülünk a pillanathoz, mikor nyitják a kórterem ajtaját, meztelenre vetkőztetik és tovább gurítják a rettegett műtő felé.

Érdekes hatása van ezeknek a másodperceknek is, soha nem gondoltam volna, hogy ennyire fontosnak fogom érezni valamikor, hogy jelenlétemmel, kezének simogatásával támogassam egy ilyen valóban félelmetes helyzetben.
Itt van még egy fiatal hölgy is, akit férje kísért, de ki tudja milyen okból, nem maradt vele. Biztos megvan az oka, de mégis szomorú. Ilyen helyzetben tényleg nem marad más, mint kényszeredetten beszélgetni az amúgy tényleg kedves nővérekkel, hiszen csak ők maradnak, akik kapaszkodót jelentenek, ők hozzák meg a viszonylagos nyugalmat a mosolyukkal.

De a nyugtatótól elkábult emberek mégis magányosan fekszenek ágyaikban. Manapság csoda számba megy, ha valaki mellett ott lehet a hozzátartozója is. Mindenki rohan, dolgozik, szalad, dolgozik valahol, hogy a napi betevőre vagy ennél többre is fussa, és közben a szerelem, a családtag, a barát, az ismerős egyedül marad a félelmeivel; és csak gondolkodik az életén, hogy hol ronthatta el, mit csinálhatott rosszul, ami végül ebbe a fertőtlenítőszagú ágyba kényszerítette.

Hálás vagyok a sorsnak vagy magamnak (?), ki tudja minek, de mindennek, hogy ezekben a nehéz pillanatokban megadatott a lehetőség, hogy szabad lehessek és itt legyek vele, aki ugyanúgy fogta a kezemet, mikor lázasan fetrengtem az ágyamban.
Szomorkodom is keveset, hogy mi lesz, ha Lacinak vagy nekem úgy adódik, hogy az elfojtásainkból fakadó betegségeinket hasonló módon kell kivágatni a testünkből. Szerencsére pár napon belül megvalósíthatóvá válik, hogy regisztrált élettársként egymás mellett lehessünk, ha a így alakul, csak azt nem tudom, hogy mennyi időnek kell még eltelnie ahhoz, hogy a nővérek, ápolók, orvosok, a kórteremben fekvő betegek és hozzátartozóik ne nézzenek ferde szemmel, amikor megfogom a kezét vagy öleléssel, ne adj isten csókkal szeretném támogatni és eloszlatni a félelmeit.

Hova ez a nagy rohanás? Miért fontosabb néha, hogy a pénzt keressük ahelyett, hogy szerettünk mellett -akinek szüksége van ránk-, a szeretetet és a biztonság érzését adhatjuk meg és ugyanezekre találhatunk rá? És miért olyan nehéz elfogadni a legtöbb embernek, hogy a szeretet a szerelem és a törődés más, de ugyanolyan szép formáját lássák?
Felfelé élni? Azt hiszem ezeknek a gondolatoknak a megértése és átélése elősegítheti ezt!