Összekötve

Mióta az eszemet tudom, rajongom a viharokért (mint ahogy a katasztrófafilmekért is); amikor felém kúszik valami szupercella feketébe hajló színeivel, vészjósló morajlásával, lélegzetelállító villámaival, a kifutószéllel, az esőfüggönnyel, gyermeki rajongás vesz erőt rajtam.
Mikor a Twister című filmet láttam elhatároztam, hogy szívemhez közelálló foglalkozás volna a viharvadászat, de mióta átéltem a nevezetes augusztus 20- i budapesti vihart és szó szerint az életemet mentettem, már nem tartom ennyire viccesnek az ilyen helyzeteket. Kellő alázattal, inkább szobából figyelem. Ilyenkor előkerül a fotómasina és a memóriakártya tárhelyét teljesen kihasználva csak kattintgatok lelkesen.
A tegnapi vihar attól vált különlegesebbé, mint a többi, mert Macciival egész végig telefonon beszéltünk és közvetítettük egymásnak a legújabb történéseket. A vihar, ami felénk tartott akkora volt, hogy végül elérte Esztergomot is, a villanások, villámok pedig Budapesttől Esztergomig láthatóak voltak. Mint az óvodások mondogattuk: „most is, most is, láttad?”

Sosem gondoltam volna, hogy van még egy annyira lökött ember, mint én, aki ilyenkor teljesen kizárja a külvilágot és nagy szemekkel csodálkozik rá az égre. De Maccii ilyen, így röpke két órán keresztül másról sem beszéltünk, mint a felettünk történő eseményekről. Mint valami láthatatlan összeköttetés, úgy kapcsolt össze minket minden egyes villámlás és egyáltalán nem éreztem a közel 50 km- es távolságot közöttünk, mert együtt voltunk, egymással beszélgettünk, egy vihart néztünk, egy villámlást láttunk. Kerek volt az este!