Találkozás

Azt hiszem eldőlt az érzelmi életem jövője még két évvel ezelőtt az akkori, jóformán atrocitásmentes Pride felvonulás záróeseményén, a hajdani Buddha Beach- en. A pontos időpontot sajnos már nem tudom felidézni, 2007 nyara, mikor az élet vagy a saját teremtésem játékaként betoppant az életembe Laci. Ha lehet az mondani sokként ért az antré, mert soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaki ennyire azt a férfitípust fogja képviselni, amit lelki szemeim előtt, mint vágykép láttam már korábban. Ott volt, szép volt, művészi pontossággal, részletesen megalkotott álomarccal, nagy, átható, szeretet árasztó, meleg barna szemeivel, észvesztő szakállal, lazán, baseball- sapkában, atlétában, rövidnadrágban. Becammogott az életembe, ahogy a mackók szokták… a párjával…és, mivel az illetőt ismertem már korábbról és valamiféle barátság is volt közöttünk, a „hihetetlen nagy szerencséje van, hogy rátalált erre a férfira, miért nem én voltam az” gondolatfolyam kesernyés ízével a számban, a figyelmemet inkább eltereltem Laciról. Nem akartam sosem belepiszkítani senki kapcsolatába, így a figyelemelterelés rendkívül hatásos volt. Elkönyveltem, hogy Ő másé, a barátomé, házinyúlra nem lövünk. Csak a szemem sarkából figyelt a bennem élő kisördög. Nagyon jó megfigyelő ám, minden részletre emlékszik. A mozdulatokra, a hangra, még arra is, hogy a közelében töltött pár órában majdnem egy egész zacskó szotyit tüntetett el. Mással, a barátnőmmel beszélgetett és hagytam, hogy lekösse a figyelmét, még ránézni sem mertem. Csak hallgattam némán a párját, ahogy áradozik a szerelmük tisztaságáról. Csendesen, de nem is tudtam volna összetett mondatokat kinyögni a számon egyrészt, mert neki jó a beszélőkéje, másrészt sokkal inkább lekötötte a teljes energiámat az, hogy hogyan ne vegye észre egyikük sem, hogy minden porcikámmal Lacira figyelek. Hiába hazudtam, hogy nem érdekel, csak utólag fedeztem fel, hogy a buli végeztével barátnőmnek áradozok róla, aztán a többi barátomnak, majd mindez szépen lassan el is felejtődött, ahogy múltak a hetek.

Nyilván más dolgunk volt. A lemondás sokat segít az embernek, hogy végül bevonzza azt, amire valójában vágyik. Nem foglalkoztam vele, mert nem lehetett. Ő másé, én pedig tisztességes embernek tartom magam. Be kellett járnom a saját utam, fel kellett fedeznem, hogy mire, kire is vágyom igazából. Az önsegítő, spirituális könyvek sokasága, melynek tudásanyagát úgy szippantotta be az agyam, mint valami szivacs, hihetetlenül sokat segített ebben. Szerettem volna jobban megismerni magam és mivel semmi másban nem találtam a megoldást, a feleletet a kérdéseimre csak itt, lehorgonyoztam a „minden rajtunk múlik” kegyetlenül nehéz, de annál több választ adó „vallásánál”. Mára már tudom, hogy minden, ami körülvesz, azért van úgy, mert én akartam. Bárki más hibáztatása az engem ért sérülésekért tévút. Minden, a legrosszabb helyzet is engem szolgál, így nem volt annyira nehéz egyedül lenni és az egyedüllétben felfedezni, hogy azért kell, azért szükséges ez az állapot, mert csak ilyen helyzetekben tudom megfogalmazni, hogy mit is akarok igazából. Ha zajlanak az események, körülvesznek emberek, nincs időm önmagammal törődni. Fejlődni akartam? Megkaptam. Magány kellett a társ megtalálásához. Mint ahogy nélkülözés és pénztelenség kell ahhoz, hogy az ember felfedezze a belső gazdagságot, amiből a külső kézzel fogható papír is fakad, de ez más téma.
Nem volt könnyű, de annak a gondolatnak és vágynak a mantrázása, hogy az „igazival szeretnék találkozni végre, aki mellett szerelemben, szeretetben, boldogságban, gazdagságban és egészségben élhetem le az életemet” úgy tűnik hatásos volt. Sőt, az emberről, akivel ezt megélhetem, valahol a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy hogyan fog kinézni. Egy mackó bőrbe bújtatott értelem és érzelem.

Az időpont, amikor Ő (ismét) elérkezett az életembe 2009. Március 10. Hogy mi kellett hozzá a hinni tudáson kívül, azt sajnos nem tudom megmondani. Egyik pillanatról a másikra történések sokasága vett körül, ami mind arra ösztönzött, hogy blogot indítsak. Akkor nem tudtam, hogy miért, mára már tudom, hogy ennek egyik velejárója az volt, hogy ezen az úton keresztül találhatok rá Lacira. Felfedeztem, hogy ő is vezet egy blogot, régi „ismerősként” üdvözölve egymást levelezésbe kezdtünk; és a két évvel ezelőtt félelemből elhanyagolt beszélgetés ezen a fórumon indult útjára. Csak beszélgettünk, mindenről és bennem napról napra erősebb volt az érzés, hogy rátaláltam valamire, ami nagyon hiányzott. Apróságok sokasága arra engedett következtetni, hogy talán a két évvel ezelőtt még „álomkapcsolatnak” nevezett együttlétük az ismerősömmel, merőben más formát öltött. Nem tudom, hogy ez vagy esetleg az vezetett ezen a napon a „színvallásomhoz”, hogy éreztem, nem tarthatom magamban újabb két évig, hogy tetszik nekem, de az ártatlannak szánt „tetszel nekem” kijelentésre váratlan, eget rengető, sírásra kényszerítő válasz érkezett: „te is nekem”. A folytatás pedig már történelem. Szerelem első látásra, olvasásra, hallásra, látásra, látásra, látásra. Mikor nincs kérdés csak válasz van. Őt kerestem, őt kutattam, rá vágytam; és eljött, amikor eljött az ideje. Meglepő és mind a mai napig fel nem fogott állapot, amikor megtörténik az emberrel mindaz, amire egész életében vágyott. Automatikusan történik minden. Ha két ember egymásnak van teremtve, együtt vannak és minden odáig tartó élethelyzet megváltozik, elmúlik és a helyébe egy új, közös galaxis alakul. Ekkor nem kérdés, hogy a másik mellett dönt az ember, kilépve azokból a helyzetekből, amik már nem szolgálják az egyensúlyt. Így történhetett meg, hogy Laci döntött és azóta együtt vagyunk. Nem volt várakozás, mert ha az ember érzi, hogy valami, valaki igazán vonzza, akkor a félelmeit át tudja lépni. Ez van most, ez vagyunk most, együtt, ezért a közös blog; hogy sose feledjük mindazokat az apró dolgokat, amik a nem létező idő homályában, az emlékezet megkopásában hajlamosak elveszni.